Boldogság!? Jajj, csak azt ne! II.

  Ült velem szemben a kanapén. Végtelenül fáradtnak, és nyúzottnak látszott. Nagyokat sóhajtott. Éreztem, mondaná is, meg nem is. Gyűjtögette csak magában a gondolatait, érzelmeit.

  Kimondatlanul is tudtam, mi nyomja a lelkét. Vártam, hátha magától bele kezd, hiszen már hónapok óta érzem, hogy valami nagyon nincs rendben benne, körülötte.  

Hátra dőlt, újabb nagy sóhaj kíséretében letörölt egy könnycseppet, mely végig készült folyni az arcán. Tudtam már, nem fog belevágni, hogy elmondja, csak ha segítek kicsit. Viszont ha nem ösztönzöm, bele roppan a teherbe, amit összegyűjtött, és cipel.

- No, mesélj! Mitől vagy így letörve?

Percekig még hallgatott. Azon kezdtem gondolkodni, hogy hallotta-e vajon, hogy megszólaltam…

-Tudod, nekem boldognak kéne lennem. Nagyon boldognak –törte meg végre a hallgatást.

- De nem vagy az... –szavaimat halkra vettem, ösztönösen.
- Nem, nagyon nem! Ugyanakkor nem is értem magamat sem.
- Segítsek? Elmondjam, én mit látok?
- Igen, kérlek!
- Tudod, az őskorban szeretem kezdeni. Most is ott fogom. Jó?
- Tőled nem is várok mást!
- Kislánykorában mindenki arról álmodik, hogy nagyjából a középiskolás évei alatt megismerkedik álmai kispasijával, aki jóképű, kedves, okos, és törekvő. Ebből lesz egy első szerelem, majd egy házasság, nagy, fényes, esküvővel… amit követ a saját ház, autó, két gyerek… Te is megálmodtad ezt, Angi. Aztán az élet iszonyú keveseknek hozza meg ezt a megvalósulást! Téged is elkerült. Elfogadtad, oké, nem az első pasi… és a szerelemből nem lesz rögtön és feltétlenül házasság. Néha még együtt élés sem. Van azonban egy egészségesnek tekinthető folyamata, egy felfelé íve, egy fejlődési íve minden kapcsolatnak. Ha nincs, ha megreked –akkor onnan már egyhelyben toporgás, majd vége.

Van mögötted több kapcsolat már, lassan 40 éves leszel, és valahogy csak egyre messzebb kerültél egykori álmaidtól.

Igen, most itt van végre Sandi. Sokak szerint számodra az igazi férfi, végre! Ám azok, akik annak látják, kívülről látják, nem élnek benne!
Vegyük csak sorra, Sandi elvált. A válás elég csúnya dolgokat összehordó történés volt az életében. Újra nősülni soha többé nem akar. A hófehér ruháról, esküvőről szőtt álmaidról így letehetsz. Keserű íz ez neked, de ezt még megemésztenéd. Azonban Sandi két gyerek apja, akik már nem is kicsik. Közel jár az 50 évhez, így köszöni, ő már gyereket igazán nem akar! Vannak rá komoly, jó érvei, amivel még egyet is érthet bárki –de Téged ez nem vigasztal!
Anyagilag már megteremtett egy egész jó kis egzisztenciát. Meg is van, meg is lesz valószínűleg mindened mellette.
Jól foglaltam össze? Jól látom?

Ekkora kezét arcába temetve, előre görnyedve ült már, kihúzódva a kanapé legszélére. Nehezen válaszolt. 

- Igen, igen.  
- Nézd Angi, tudom, mindenki szerint, aki körülötted van, irigylésre méltó helyzetben vagy! De azt is látom, hogy hiába mondanak mások bármit, Te magad ebben nem vagy boldog!
- De miért nem? –most türelmetlenül vágott közbe, alig fejeztem be a mondatot.
- Mert neked ez kevés! Te nem hetente fodrászt, meg körmöst, meg nagy házat, meg autót, meg étteremben evést álmodtál meg magadnak, mint végső életcél. Kényelmes ez, nem tagadod, de nem pótolja például, hogy legyen egy saját gyereked! Sokat vagy Sandi lányaival, akik imádnak is, de nem vagy az anyjuk, nem is akarsz az anyjuk lenni, ami helyes is, hisz van neki egy igazi, valós, élő… és bár részei az életednek, nem mindennaposan, és nem is igazán olyanok, mint a gyerekeid… valahol a gyerek, a barátnő, a játszópajtás összegyúrt egyvelege közelében lehetne meghatározni a szerepüket. Jó, jó, örömmel is tölt el, de mégis kevés!

Hallgattunk. Újabb sóhajok törtek fel belőle, úgy éreztem, kissé könnyebbé váltak ezek, mint amikor a kanapémra ült.

- Sandi olyan jó pasi! Annyi mindent megtesz, értem is, a lányokért is… - szólalt meg. Hangja nyugodtabb volt.
- Jó pasi, ezt nem vitathatjuk! Sok asszony irigyel is téged érte. Biztos, hogy szeret is… de más tapasztalások, más út van mögöttetek, és más célok, más vágyak előttetek!

Pittyent egyet a telefonja. Smst kapott. Elolvasta. Sandi írt neki pár szót arról, hogy rá gondolt két munkahelyi pillanat között.

- Látod, figyelmes is!
- Igen, valóban, udvarolni is megtanult.
- Akkor mi a baj?
- Nem érted? Neked és neki hasonló az értékrendetek, ugyanazt az életvitelt szeretitek élni, meg is teremtettétek már, hamar, gyorsan. Ám ebben ki is merült az egész. Jövőtlennek érzed! Ez az, Angi, erről van szó! Te úgy érzed, számodra ez kiszámítható, kiporciózott, örömmel egyre fakóbban színezett lesz… értéktelen, unalmas, egyhangú, jövőtlen. S mivel előre látod lepergetve az egészet, minden maximalizálható jóval, és megélhető örömmel, amit hozhat, már most bele vagy betegedve, már most boldogtalanná tesz!
- Ennyi?
- Igen, ennyi…
- Megoldás?
- Minden rajtad múlik! A te életed a tiéd! Magad vedd kezedbe, ne másoktól várd!

Újra hallgatott. Majd elkezdett fecsegni, másokkal kapcsolatos pletykákról, munkahelyről. Érezhetően megkönnyebbült, ahogy valakivel átrághatta a jelent, amiben él. Majd megköszönte, hogy találkoztam ma vele, felállt, és elsétált.

Hetekkel később kiderült, újra a kiborulás szélén van, ám most egy másik barátnőnél kötött ki beszélgetésre, tanácskérésre. Sandinak nem szólt semmit persze.

Együtt élt egy jóképű férfival, mosolyogva fogadta annak lányait, fodrászhoz, kozmetikába, műkörmöshöz járt; a munkahelyén is hozta a megszokott teljesítményt, és látszólag örült az éttermi ebédeknek, vacsoráknak.

Van, hogy érezzük, kívánjuk, fenekestül forgassa fel a változás az életünket, mert egy váratlan káosz után találhatnánk csak olyan rendre, melyet valóban áldott, békés helyünkre kerülésnek élhetnénk meg… és bizony van, hogy mégis mi magunk ragaszkodunk leginkább a változatlansághoz… Ki tudja, miért? 

"A világ kerek, és az a pont, amely a világ végének tűnik,
akár a kezdőpont is lehet"

2016.12.22.