Boldogság!? Jajj, csak azt ne! I.

Gondolatébresztő előszó, mely a készülő sorozatomra egyöntetűen indító gondolatmenetül, alapul kíván majd szolgálni:

  Amikor a lélek emberi testet öltött, legelső alkalommal, máris a boldogság keresése, és elérése lett a fő célja. Ez vezetett a kiűzetéshez a Paradicsomból.
A ma embere is a maximális testi-lelki gyönyör hibátlan halmazát vágyja elérni.

Mi is a boldogság? 

Most ébresztett rá néhány kézközelben zajló történet arra, hogy a furcsa szájíz a többségnél itt csúszik be. A veszélyt jelentő, észrevétlen banánhéj az, hogy elfelejtjük a kérdést feltenni, és meghallgatni a választ:  

Neked mi jelenti a boldogságot? 

Mára kialakult egy kimondatlanul is elfogadott eszménykép a boldogságról. E szerint az életnek megvan az előírt menete, és akkor lesz örömtől tartósan átitatott, gondtalanul pehelykönnyű bárki, ha ezen a szamárlétrán szépen mászik. Mosolyogva, csendben.  
Tanulás, játék átszőtte gyermekkor, sok kacajjal.
Egy életre kiható zűröket mellőző, lázadozó tinédzserkor.
Diploma a kézbe, egy jó állás (ami a fizetés mértékétől jó; vagy mert valamiért a nagy többség annak gondolja).
Házasságkötés, 1-2 (egyre inkább 3) gyerek.
Ház, autó, nyaralások.
S ha ide értünk, törvényszerűen boldognak kell lenni! Ugyanis mindenki más, aki ezt kívülről nézi, ezt így nevezi!
S mi van, ha valakinek ez mégsem az elérendő álom!? Az első történetet, mely e kérdéskört elhozta számomra, szeretném most lejegyezni. 

A történet:

  Polli az életben jól halad. Két diploma után jól fizető állás, amit ráadásul még tényleg szeret is. Mosolyogva jár a munkahelyére. Pár év alatt lett saját háza, megalapozottnak tűnt az élete.
A tökéletes boldogsághoz már csak a pár, egy valódi társ hiányzik mellőle.

Régen nem találkoztunk. Elsodort minket más utakra az élet. Sok év után botlottunk újra egymásba. Mikor meglátta a gyermekeim, kipattant belőle a természetes irigység.
- Tudod –mondta- már csak ez hiányozna nekem is!

Több alkalommal, órákat beszélgettünk át. A párkapcsolatokban nagyon mellé fogott. Úgy tűnt, azért még erősen bizakodik. Egyértelműen ki is mondta, ha tudok valakit, aki esélyes lehet…

- Jó, hogy ezt felhoztad! –kezdtem bele- Ugyanis középen állok. Van néhány férfi az ismeretségi körömben, aki arra panaszkodik, letűnt korok elveszett kincse nincs olyan elérhetetlen, mint egy rendes, normális nő; s lám, most jössz Te, aki pedig csak egy normális, szeretni képes férfit keresel!

Újabb, végtelennek tűnő órák teltek azzal, hogy a számomra érthetetlenül egyedül tengődő, teljesen partiképes férfi ismerősök történetét meséltem el, nagy vonalakban.

Amikor aztán a tettek mezejének szélére álltunk, és az első randevúra kellett volna igent mondania Polli eltűnt. Nem ért rá többé felvenni nekem a telefont, nem ért rá többé visszahívni…
Polli környezete erősen sajnálkozik azon, hogy szegénykének nincs szerencséje! Ad magára, jó állása van, egzisztenciája, akar is, mégsem jön össze neki egy jó kis kapcsolat!
S bizony, itt kell megállni kicsit!

„Akar is!” 

A csavar ez!    

Polli meghagy mindenkit abban a hitben, hogy számára is az volna természetes, az volna a boldogság, ha most már egy férfi, majd néhány (de legalább egy) gyermek érkezne az életébe!

Hazugságokba, őszintétlenségekbe keveredik, hiszen tesz, mond, utal olyan dolgokra, hogy ő mindent megtesz ennek az ösvénynek a következő mérföldkövéért!
Miközben… miközben a valóság az, hogy Polli köszöni szépen, másként gondolja a boldogságot!
Igen, néha, nagyon néha hiányzik valaki, aki átöleli, megcirógatja, és ágyba hozza a reggeli kávét… ám addig hiányzik csak, és csak annyira, míg aztán a vasárnapi ebéd után össze nem csomagolja magát szépen, és haza nem megy tőle –a saját életébe!

Polli megszokta az egyedül élés minden mozzanatát. Érzi, napi szinten átéli előnyeit. 

Lát gyerekeket, egészen közelről, több korosztályból –néha hiányzik, talán, hogy neki szóljon úgy valaki, szeretettel, egy maszatos ölelés közben: „anya!”; ám mégsem hiányzik annyira, hogy még akkor is így érezzen, amikor egy rokon gyereket hisztizni lát!

Mindenki Polli környezetében azt gondolja, hogy tudja, mi hiányzik neki! Sokan hiszik azt, boldogtalan. S ha sajnálni kezdik, bizony jólesően hagyja, sajnálgassák csak; miközben arra gondol: „lehet, hogy te és te és te mind azt hiszitek akkor leszek boldog, ha eljutok abba, amibe nektek sem sikerült; de én azért mormolok sokszor imát, hogy Istenem, csak ettől ments meg engem! Boldogság!? Jajj, csak azt ne! Ne úgy, ahogy mások akarják! Kérlek!” 

   Polli mámoros életről alkotott, a szokásostól eltérő vágyképével nem volna semmi problémám. Ám, mivel önmagának is sokat hazudik, a világnak pedig még többet, azzal, hogy kiállni a saját elképzelései mellett nem mer; hogy nem vállalja fel, hogy bizony, neki más a boldogság, mint ami másnak, én szépen útjára engedtem!  

Éljen örömben, úgy, ahogy neki létező a boldogság!   

„ …mert persze mindent úgy csinálsz
 ahogyan elvárják, ahogyan kell, ahogyan muszáj...” 

2016.01.17.