Figyelj Öcsi!
"Más egy kiskutyát is megsirat,
De tőled mit várhatok.
Neked soha nem volt más miatt,
Egy rossz pillanatod."
Szenes Iván
Öcsi és Ancsa története kezdődhetett volna úgy, mint egy szappanopera elején. Viszont a való élet tényleg más, kapcsolatuk eltért ettől. Ancsa az első randevúra hívást erős, határozott nemmel utasította vissza. A következőnél szemeit forgatta rosszallóan, a harmadik próbálkozáson nagyot nevetett. Ködbe vész, mikor tört meg a jég, de Öcsi kitartása meghozta gyümölcsét.
Hat év megkoronázása lett az érkező esküvő. Le volt előlegezve minden, a rokonság, és a baráti kör is izgatottan várta a nagy napot. Ancsát ekkor villámcsapásként érte egy postán érkező levél. Aznap éjjel nem kapcsolódott le a villany a házban, a veszekedést sírás váltogatta. Ancsa reggel két bőrönddel indult munkába, majd minden lehetséges szabad percet az esküvő lemondásával töltött. Magyarázkodás nélkül, tömören közölte a tényt, és lépett tovább. Évit, régi barátnőjét sokadiknak hívta fel, aki előbb lefagyott, kérdezni is képtelen volt, és órákkal később hívta csak vissza Ancsát.
- Muszáj magyarázatot adnod, nem csak nekem, de mi lenne, ha velem kezdenél? –kezdte köszönés helyett a telefonban.
- Nagyon fáradt vagyok már. Pihenésként fussunk össze, és ha megígéred, hogy nem hisztizel nagyon, megpróbállak felvilágosítani erről –válaszolt neki Ancsa-, egyébként meg nincs hol aludnom.
A kora este Évi lakása ajtajában fogadta Ancsa bőröndjeit. Jutott egy kis vacsora, és előkerült egy üveg bor.
Elhallgatott.
- Erősebb nincs?–fogott bele Ancsa- sebaj, tudom, alig várod, hogy megtudd az okot. Nézd, nem akarom hosszúra nyújtani tényleg. Kiderült egy levélből, hogy Öcsinek van egy immár 9 éves fia. Rövid, de felvállalt kapcsolatban lett terhes az akkori barátnője. A szakítás oka pont az lett, hogy ezt a tényt közölte a hölgy. Mereven kijelentette neki Öcsi, hogy nem ismeri el sajátjának a gyereket, ha megtartja, és ne is számítson rá semmiben. Tartotta is magát ehhez. Öcsi a sztorit megerősítette. Nem a gyerek létezése a baj!
Sosem volt annyira nyúzott az ábrázata, mint most. Homlokán vastag ráncok szaladtak össze, nagy sóhajtásokkal simította le haját, láthatóan kereste a megfelelő szavakat ahhoz, hogy elmondja barátnőjének, min rágódik.
- Ismersz már, máshogy működöm, mint manapság az átlag. Öcsi szeret, én is belehabarodtam rendesen, pedig Isten bizony eszem ágában sem volt! Duma az van nála rendesen, ezt is tudjuk. Viszont kicsit sem érdekel engem, ki mit mondd, akkor sem, ha ez pont Ő! Ugyanis az érdekel, amit tesz! A tettei pedig engem megijesztenek. Nem tudok belemenni egy házasságba, gyermekvállalásba valakivel, aki nem volt hajlandó felnőtté érni, vállalni a tettei következményeit! Megtagadni a gyereket, akiről elismeri, hogy az övé. Most engem „szeret”. Talán birtokolni akar, és ennek legmagasabb lépcsőfoka, hogy a neje legyek. Meglenne neki a győzelemittas mámor. Aztán jöhet az életben tényleg rossz is. A jóban itt volt, itt van, de hogyan bízhatnék abban, hogy ha valami nem úgy alakul, ahogy eltervezte, nem futna azonnal világgá, hátat fordítva nekem?
Másnap reggel a kávézóban ült a két nő, süteményes tányér fölött. - Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál. Figyelj, elmúltál 30, lassan az időből is kifutsz. Akartál gyereket, hát bele kéne vágnod! Elváltan, de anyaként lehet mégsem rosszabb, mint örökké a felelős felnőtt férfira várni! –győzködte Évi aggódva.
- Hm. Értem a gondolatmeneted, igen. Úgy látszik, benned is csalódnom kell. Nem divat manapság, értékrenddel rendelkezni, és ragaszkodni hozzá. Talán őskövület vagyok, valami amnéziás múltbéli időutazó, mert nekem igenis fontos, hogy van egy belső iránymutatóm, elveim, elvárásaim, magammal szemben is… és nem engedek ebből! – ekkor felnézett kávéscsészéjéből, és összefonódott a tekintete egy mélykék szempárral, pár asztallal arrébb. Évi észre is vette, hogy elengedte a beszélgetés fonalát.
- Nem félsz, hogy kifutsz az időből? –ismételte meg. Ancsa még őrizte tekintete összefonódását az idegennel, miközben válaszolt: - Nem, nem fogok lemaradni. Semmiről.
"Utcasarkon síró kisgyerek,
A Te kiskutyád még meglehet,
De az én szerelmem elveszett,
Örökre már."
/Szenes Iván/
