Életünket a lehetőségeink határozzák meg!?

„Életünket a lehetőségeink határozzák meg. Azok is, amiket elszalasztunk.”

  Az a típusú ember vagyok, aki véletlenül sem hisz a véletlenekben. Persze, egyfajta divatirányzat is lett manapság, hogy hinni kell -legalábbis illik olykor hangoztatni- hogy hiszünk abban, magunk teremtjük meg sorsunkat.

Sokan vannak mégis, legalábbis körülöttem, akik viszont egy életen át szeretnek az áldozat szerepében tetszelegni. Ők azok, akik örök boldogtalanságra ítéltettek, akik mindig másoknak és a körülményeknek köszönhetően „nem tehetnek róla”, de valahogy félresiklott életet élnek, útjukat pedig sosem találják igazán. (Lehet, hogy ez az útjuk?)

Az igazság? Azt mondják, odaát van… meg talán egyenesen az orrunk előtt. Hiszen azt a legnehezebb meglátni, ami annyira közel van, hogy nagyot nyújtóznunk sem kell érte. Az arany középút pedig az igaz út lehet…
Bizonyára van valami elrendelés, valami sorsszerű, minden élet mentén, mint vezető aranyfonál. Legalábbis jó ebbe a lehetőségbe kapaszkodni, erre hivatkozni, amikor az Élet gyorsvonatként úgy robog el mellettünk, hogy számunkra sok értéket nem hagy itt… jó így gondolni, és a SORS leplével takaródzni, amikor bátortalanságunk beismerése helyett ezzel magyarázhatjuk meg mindazt, amit nem értünk el, pedig egykor hangoztattuk…
Miért szalasztunk el lehetőségeket? Néha talán túl nagynak érezzük a kihívást, erőtlennek magunkat a megvalósításhoz, vagy csupán nem tudunk a visszahúzó, ellentétes irányba hívó szavakra határozottan nemet mondani, és mások akaratának hajlunk meg, saját álmaink követése helyett… Néha talán pont az választ el minket egy-egy sorsfordító dologtól, hogy nem sikerül határozottan elköteleződni a saját álmaink mellett, és hagyjuk, hogy a félelmek legyenek nagyobbak, túlnőve mindenen.

Az útkeresés egy életen át tart, az igazi végét előre sosem tudjuk, a forgatókönyv sosem kőbe vésett, és nyilvánosan kinyilatkoztatott. Ahogyan az önismeret sem tetőzik, és ér véget, azzal, hogy például felnőtt korba lépünk. Mindig várnak ránk új szerepek, új helyzetek, és új kapcsolatok -amik mind formálnak, és sokszor önmagunk számára is új oldalról mutatnak be önmagunknak is. Sokat tudhatunk meg saját személyiségünkről, vágyainkról, álmainkról a kínálkozó lehetőségek által. Azzal is, ha figyelmet fordítunk rá, mik azok, amiket kihasználtunk, és életünk építő lépcsőivé tettünk… de sokat mesélnek rólunk azok a lehetőségek is, amik mellett gond nélkül sétáltunk tova, és még többet azok, amelyekre nemet mondtunk, amiknek hátat fordítottunk. Persze ez utóbbiak akkor mutatnak jó tükörképet, ha beismerésül mellé tesszük a valós, őszinte okokat, amik ahhoz segítettek, hogy „köszönöm, ezt nem kérem” végeredmény szülessen meg bennünk hozzájuk kapcsolódva.

Néha egy-egy lehetőségnek -legalábbis úgy tűnik- túl nagy ára van! Akad, hogy bár vonzz a lehetőség, az érte kért árat azonban nemes egyszerűséggel nem vagyunk hajlandóak megfizetni!

A legtöbb lehetőség értéke -most így hiszem- életünk nagy mérföldköveinél, és életünk vége felé, a visszatekintésnél, az összegzés készítésnél, a számvetésnél értékelődik fel, vagy alul…
Minden lehetőség, ha éltünk vele, ha elmentünk mellette, ha kihagytuk is, életünk alakulásában végül meghatározóvá vált, így pedig igenis fontos helyet és szerepet töltött be!
Gondoljuk ezt át, és így fogadjuk majd azokat az érkezőket, amik még most indulnak el felénk! Hiszen véletlenek… lehet nincsenek is.

2020.06.05.