Üvegbúra alatt

  Már belépve rég a felnőttkor kapuján, megvolt bennem az erős bizalom, az emberek és az élet jósága iránt.
Valahol, az élet viszontagságaiban, az önállóság történéseiben azonban rám borult régi világom, maga alá temetve engem is.

Amikor törékeny virágszirom szépségeid milliárd darabra hullnak, reményeid maradékát kincsként őrzöd. Mélyen zsebedbe dugott kezeddel kenyérmorzsaként gömbölygeted, miközben világodat üvegbúrával leborítva védeni kezded…
Megtaláltam én is a saját üvegbúrámat. Élveztem a védelmét, és azt, hogy innen biztonságosan szemlélhető a kizárt világ! Látsz mindent, kapcsolatban maradsz, bántás viszont nem érhet többé!

Ilyen üvegbúra sokszor a ragaszkodás a megszokotthoz is, úgy vélvén, hogy ha olyan is, amilyen, legalább kiszámítható, ezáltal biztonságos!
Az üvegbúra azonban egy idő után már többet árt, mint használ. Véd, valóban… és megvéd attól is, ami maga az élet! Elhasználódik alatta a levegő… a színes virágokhoz nem kapcsolódik illat… a mozgás korlátozódik, a szélnek csak hangja marad, cirógatása a külvilágé… Tudom, nehéz bizalmat szavazni, ha százszor éltek már vissza a bizalmaddal!

Tudom, nehéz élvezni a szabadságodat, ha azt ezerszer korlátozták már! Tudom, könnyebb róla önként lemondani, alátámasztva azzal, hogy az jelent majd védelmet, az lesz biztonságos!

Tudom, néha egyszerűen nem tehet az ember mást, mintsem behúzódik a csigaháza mélyére, sebeit nyalogatva, és hatalmas, nehéz falakat épít maga köré… csakhogy azokon a falakon többé nem jut be a napsugár sem!

Feldolgozva a fájdalmakat, amik értek, venni kell egy nagy levegőt… és újra az élet mellett kell dönteni! Dönts így! Akard újra a szabadságodat! A szabad levegőt, a virágok illatát, a nap fényét, a szellő cirógatását, a magadnak szabadon megadott időt… a csendet, amiben nem kell semmit tenni, csupán élvezni a létezést!

Igen, érdekes ez… mindig, amikor így, visszahúzódva éltem, távol tartva magamtól mindenkit és mindent, a magányos, csendes közeledés oldotta fel bennem a szorongásokat, félelmeket, és győzte le a betonfalakkal lezárt távolságokat!

Első lépteim mindig a természet felé vettek, és lassan, a természet hozta vissza számomra az embereket! Amikor újra szabadon tudtam nagy, friss levegőt venni, amikor élveztem újra a fák ölelését, a növények színeit, a virágok szépségét, a szél borzolását a hajamban… valahogy a természettel való együttléttel, a természetben az önmagammal való együttléttel (melyben kifelé mutató a körülvevő környezet megfigyelése volt; és elúsztatta e megfigyelés a sérelmeken rágódó gondolatokat, az örökösen zakatoló „miért?” kérdéseket) oldódott fel a múlt, érkezett meg a jelen, és kapott új, tiszta lapot a jövő…

Akkor jöttek be gondolataimba azok a mantrák, melyeket később másoknak is adni tudtam tanácsul, mint például, hogy azokat, akik most lépnek be az életedbe, nem hibáztathatod azokért az ellened elkövetett vétkekért, hibákért, botlásokért, melyeket azok követtek el, akik eddig itt voltak!
Tudom, sokszor kell elmondani, önmagadnak, mire megérted… és mire képes leszel óvatosan, erősebben figyelve, felkészülten, ugrásra készen esélyt adni újra valakinek… beengedni egyáltalán, valakit, valamit, ami egészen új!
Ám az élet körforgás, örökösen! Ettől szép, ettől izgalmas, ettől örömteli, ettől csodás! S pont ezért, nem szabad, még a védelem elvén sem megakasztani, megrekeszteni –hiszen abból ellaposodás lesz, beszürkülés; a védelem ugyanis átfordul észrevétlen elszigetelődésbe, magányba… s ha nem vigyázol, vagy nem vigyáz rád senki, egy idő után az árt legtöbbet, ami védeni hivatott volt!

 Történik valami, ami fájdalmat okoz? Bújj üvegbúra alá! Éld át, hagyd, hogy megemészd –idő kell mindennek! Ennek is! Adj időt magadnak, adj védelmet magadnak!  Ám ne felejtsd el, hogy az üvegbúra is koszolódik, használódik –alatta az élet is egy idő után friss levegőért kiállt! Emeled fel, mosogasd el, tedd csepegtető tálcára, kézközelbe, de mégis félre! S szívj újra friss levegőt! Meglásd, egész új lesz a világ! 

2017.01.05.