Kis esti agymenés… (Kismadár)
Néha nem is értem, mit keresek én az emberek között? Mit keresek a Föld nevű bolygón? Hol is vagyok? Miért is itt? Miért is így?
A mögöttes ok nem az, hogy ne szeretnék élni! SŐT! Csak néhány, általam egyébként életképtelennek vélt, nehezen megérthető, még nehezebben követhető gondolkodású ember olyan mélységekig lefáraszt, annyira kiszív belőlem minden energiát, hogy maximum ordítva lenne kedvem a Tőle ellenkező irányba futni el, miközben bezárok, sok, nehéz lakattal ezer kaput, védve tőle magam a jövőben.
Csak aztán lenyugszom, ez az elfutás, elzárkózás elmarad –és újra megtalál, ha nem ugyanaz a személy, akkor a viselkedésben, hozzáállásban, színvonalban, embertelenség –hiányban a pontos mása…
Ekkor újra nem értem, mit vétettem vajon, hogy így ver a sors? Ezekkel az emberekkel? Újra futnék persze… és újra eszembe jut, hogy akartam már tőlük messzire menni, elhatárolódni, védeni valahogyan magamat… Ilyenkor pedig megfordul az ember fejében, hogy jó helyen vagyok? Mi a sorsom? Mi a dolgom? (Része ez is? A „hülyékkel” való küzdés?)
Más-más okokból, de azt hiszem, mindenki életében eljönnek pillanatok, amikor felteszi a kérdést magának: …itt van az én helyem? Mi dolgom itt? Az a sorsom, hogy itt, és így éljek? Nem lennék jobb helyen, ha…
Válaszok? Azt hiszem, igazán jó válaszok a kérdés utáni közvetlen pillanatokban sosem jönnek… talán évekkel később, visszanézve azt mondjuk, igen, jó helyen voltam. Értem. Vagy pont azt, hogy nem, menni kellett volna. Irányt kellett volna váltani…
A kérdés azt hiszem nehéz. Tétova félpillanatokban csak menekülésnek tűnik egy-egy nehézség elől… tétova másik fél pillanatokban azonban talán egy jelnek vélhető sorsút felcsillanás, hogy állj meg, gondolkodj el, vizsgáld meg magad, az életed, és figyelj, mert MOST döntésed lehet irányváltásról… valami sorsdöntő pillanatba léptél.
A válaszok? Bizonytalanok, és talán akad köztük, ami sosem érkezik meg sem, a kérdésekre… Néhány kérdés nem is a biztos válaszért születik… azt hiszem.
„ … átrepültem 100-szor a kék eget,
Ezer völgyet, százezer hegyet.
De nem találtam a fészkem
Sehol nem volt helyem,
Hol megpihentem volna –nem szerettek
Hol szerettek –nem értettek, s elkergettek.
Elfáradtam.
Zuhanok a föld felé,
Őrzi majd, szárnyam gyönge szelét
A szerelmes tavaszi szél,
S emlékezz, volt 1 kismadár
Ki nem találta fészkét
Kinek nem ültettek fát…”
/Ásós Attila -Pacsirta- Kismadár című dalának részlete/
Nagyréde, 2024.02.05.