Mert nem élhetünk muzsikaszó nélkül!

Hosszú ideje annak, hogy a mindennapos zenehallgatás a magam kedvére elmaradt. Ma is szól zene –ám egészen más stílus, mint amit magam miatt szívesen hallgatnék.  
Naprakész vagyok az aktuális kisgyermek zenei palettából. Természetesen ezt is élvezem!
A hiányérzet pedig nem is jelentkezik –míg valami, egy pillanatra, erősen el nem kezd emlékeztetni rá.

Tök jó buli volt. Tökfaragás, tök kerülgetés –minden, ami csak a halloween kapcsán eszébe jutott a szervezőknek. Ott voltam segítőként, mellettem üldögélt, és jókat mosolygott a lányom (bizonyára letagadná –tini, ebben a korba ez így természetes), látogatást tett a rendezvényen a kisfiam, akinek nyomában lelkesen loholt a nagymama (történetesen anyósom).
A tök jó mégis a zárás volt benne.
Koncert.
Nem gyermekdalokkal.

Ekkorra már kevesen maradtunk, a gyerekek nagy része nagyon elfáradt, a szülők hazavitték megetetni, délutáni csendes pihenőre letenni őket.
A fellépő egy még kevésbé ismert énekes, aki dalainak szövegét is maga írja. Ki is mondta, ilyen kevés ember előtt sosem lépett még fel –hiába, hogy a nagyközönség még nem is tud létezéséről. Ám kiállt a színpadra mégis, és a maroknyi közönségnek is szívét-lelkét beleadva énekelt.
Sok gondolat járt közben a fejemben.
Furcsa, nehéz világot élünk. Országunkban a gyűlöletkeltés, az emberek egymásnak ugrasztása mindennapos. Soros-oznak, beleharapva, megmarva ezzel azt a kezet, aki a reménytelenségből kiutat mutatott, és biztosított.
Miért lett magyar sajátosság, általánosság azt támadni hátba, aki egykor önzetlenül segített rajtunk?
Divat, és egy ideje mindennapos, a migránsozás. Idegen népeket gyűlölünk zsigerből –csak azért, mert onnan jönnek, ahonnan. Előre elítéljük mindegyiket, csak a származása miatt…
(Persze, azt is elismerem, nem zörög a haraszt… vannak sajnos ma is népcsoportok, akiktől bizony jobb félni, mintsem halálra ijedni, amikor már régen késő, hogy megvédjük magunkat tőlük!)
Ám elgondolkodom, hol is vannak a gyökerek? Mennyire mélyen?

Egy ideje cigányozni is csak vigyázállásban lehet… A színpadon, ez a srác, bizony, cigány.
Vérében van a muzsika –hiszen a cigányság évszázadok óta híres muzikalitásáról, zenei, énekesi tehetségéről! Mi pedig évszázadokkal ezelőtt befogadtuk őket.
Évszázadok óta együtt élünk velük. Keveredünk velük. Hiszen a mai magyar családok vérében ott van már a cigány vér, ahogy fordítva is –a cigány családok genetikája keveredett a magyarokéval.
Magyar nyelven beszélnek, magyar nyelven viszik a mindennapjaikat.

Miért haragszunk rájuk? Mert megőrizték mégis gyökereiket? Mert ápolják saját identitásukat? Vagy nem is harag, irigység van bennünk, amiért összetartóbbak, erősebben kiállóak önmagukért, közösségeikért, mint mi?

Eljutott a színpadon egy új dalig. Sosem hallottam még. S bizony, moccant a lábam, dobolt az ujjam a combomon… Neki vérében az ének, a muzsika. Nekem pedig, hiába szeretek bármilyen más zenét, megdobban a szívem a hegedű hangjára, forrósodik a vérem bizonyos ismerős, régi dallamtöredékekre…
 Mert haragudhatok jómagam is olykor, általánosságban a cigányságra: egy-egy ember tettei mentén könnyen megbélyegzünk egy egész népcsoportot; de be kell lássam, talán csak véletlen, talán csak az évszázados együttélés, talán a családom fájában valahová becsöppent cigány vérvonal (melyről nem tudok ugyan, de ki sem zárhatom) adja: nem élhetek muzsikaszó nélkül! S bizony, ott van ez szerintem minden magyarban.
Ha a cigányzene megszólal –ösztönösen eldobunk mindent, és csak a zene marad. Csak a zene, csak 2 percre, mint valami ősi, cigány-magyar meditáció.

Bizony, a búfelejtés verssorai is azonnal bekúsztak gondolataimba (akadna felnőtt, ki ne ismerné Vörösmarty sorait?):

„Húzd rá cigány, megittad az árát,

  Ne lógasd a lábadat hiába;

  Mit ér a gond kenyéren és vizen,

  Tölts hozzá bort a rideg kupába.

  Mindig így volt e világi élet,

  Egyszer fázott, másszor lánggal égett;

  Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

  Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

  Szív és pohár tele búval, borral,

  Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!”

S eszembe jutott persze, hogy nem esett neki jól, hogy ilyen kis számú a mai közönsége. Pedig nem az a lényeg, hányan tapsolnak, hányan néznek esetleg félkábultan, bambán fel a színpadra!

  Ha csak egyetlen ember szívét is megnyitod, értéket teremtettél!  

Kevesen voltunk, de mind tisztán, őszintén figyeltünk rá.  S fel kellett figyelnünk rá! Jó kiállású, születetten jó hangú ember! Hallgassátok csak:

2018.11.19.