Vihar előtt

 A véletlenekben nem hiszek. Ugyanakkor hiszek abban, hogy ha egy helyzettel, szituációval újra és újra találkozunk, az nem véletlen, hanem egy számunkra feladatot hozó dolog, amely utunkba fog esni egyre sűrűbben, és egyre erősebben, mindaddig, míg meg nem birkózunk vele.

Így jött most utamba nekem is ez a helyzet.
Tudod, olyan ez, hogy küzdöttél már hasonlóval, nem gondolkodtál sokat rajta, csak igyekeztél eljutni addig, hogy valahogy megszűnjön körülötted. Nem is értetted igazán, bele sem akartál nagyon gondolni sem, cselekedetekkel pedig végképp igyekeztél nem támogatni, a megúszásra játszottál, és imádkoztál magadban, hogy csak érjen már véget.
A másik személy, aki ezt hozta, menjen Tőled messzire, nagyon távol, ne is lásd, és soha ne is találjon vissza!
Aztán jön valaki, jöttél most TE.
S hozod ugyanazokat a kliséket. Az első gondolatom pedig persze az, hogy „jajj, ne már!!! Édes jó Istenem, hát muszáj ezt? Már megint egy bolond, aki engem talál meg?”

Igen, ezeknek a kellemetlen, feszengést okozó dolgoknak az ember fia/lánya bizony ritkán örül. S vettem pár nagy levegőt, és igyekeztem ezt most az eddigi hasonlóknál hamarabb és emberibben „megoldani”.

Mi is történt?

Jöttél, és közölted, látod rajtam, hogy nekem szükségem volna Rád. A fizikai jelenlétedre. Magyarul, mondjuk ki őszintén, mint egyenes, felnőtt emberek: megkívántál, és be óhajtottál hálózni. Az ám, csakhogy az első 1-2 megjegyzés simán lepergett rólam, mosolyogva hárítottam el. Majd taktikát váltottál. Jöttél olyasféle közhelyekkel, mint hogy „egyszer élünk”, meg hogy jobbat érdemelnék, és hogy a boldogságot megérdemelném.
Ekkor már kissé határozottabban közöltem, hogy igazán van nekem miben elfáradni, örülnék, ha nem fárasztanál még Te is. Bocsánatot kértél, és jelezted, nem óhajtottál szemtelen lenni.
Nézzük meg azért, hogy is van ez!? Bizony, úgy igaz! Minden egyes emberi lény megérdemli a boldogságot.

Csak azt nem tudom, azt, hogy boldog vagyok-e vagy sem, milyen alapon döntöd el TE, vagy bárki más, ha meg sem kérdeztél?

Látsz az utcán, megállítasz, váltasz velem pár szót. Rohanok, mindig –mint az átlag ember. Hiszen folyamatosan túlvállaljuk magunkat, munkahelyről megyünk még dolgozni, rendezgetjük a családunk dolgait (szedjük össze a gyereket, vásároljunk be, anyám, mit főzzek már megint… stb. stb.), és persze, fáradtak, nyűgösek vagyunk. Én is. Mostanában meg főleg! S eldöntöd abból, hogy elcsigázott, és fáradt vagyok, hogy ergo boldogtalan is, és már sajnálsz, és már világgá kiáltod: nem ezt érdemled!

Oké, valóban, sokszor hiszi azt az ember lánya, hogy nem ezt érdemlem!
De akkor mit is?
S azt ki dönti el?
S ha nem is ezt, és így érdemlem, ha nem is ebben és így vagyok felhőtlenül boldog, Te mit tudsz jobbat, többet kínálni nekem? Főleg úgy, hogy semmit sem tudsz rólam, az életemről, a vágyaimról, a szokásaimról!?
Látsz az utcán olykor, és megállítasz pár percnyi felületes beszélgetésre.

Még nem kérdezted meg: boldog vagy? Mi tesz téged boldoggá? De máris eldöntötted, hogy én boldogtalan ember vagyok. Hm.
… és még egy pár nagy-nagy hm.
Elmondtam erre neked (hisz győzködni valakit, akinek szent meggyőződése van, beláttam már régen, nem optimális megoldás, maga a lehetetlenség, hát hagyjuk meg hitében! Jobban járunk. Eldöntötted, és ilyen szent meggyőződéssé vált Benned, hogy én biza’ boldogtalan ember vagyok, aki jóval többet érdemel. Meghagylak hitedben. Jó, legyen ez így), hogy akárhogyan is van, az a nagy helyzet, hogy szeretek nyugodt módon tükörbe nézni.
No, meg hogy véleményem szerint a boldogság nem egyenlő a melegágyból melegágyba vándorlással.
Kifejtetted, hideg az az ágy amiben fekszem –honnan szedsz ilyet, nem tudom!?

Majd meglovagoltad azt a részletet, hogy tükörbe nézni. S átfordítva szavaimat ajánlottad, hogy tényleg, hát nézzek tükörbe! Fordítsam meg a tükröt, és mondjam csak meg: megéri?

Bevallom, ezen a ponton nem tudtam eldönteni, most sírjak, vagy nevessek!?

Mit mutat a tükör? Egy fáradt nőt. Aki azért össze tudja magát szedni, akinek a szemében ott a csillogás, arcán a mosoly.

Tükör, és mit mutat –meg mit látnak az emberek kívül. Bizony, ha valóban boldogtalan, életkedvét elvesztett egy ember –nem veszik őt észre. Szürkévé válik, hangtalanul jár, mint egy gép teszi a dolgát, és úgy simul bele a hétköznapi életbe, hogy azt sem veszik észre, hogy létezik. Akit füttyögve, élcelődve észre vesznek a férfiak, mint ahogyan Te magad engem is, ott, én úgy gondolom, szó sincs örökre mélyen elvesztett önbizalomról, sosemvolt boldogságról, meg reménytelenül elromlott életről!
Sokkal inkább szó van róla, hogy egyetlen célod van. Ha már megkívántál, bárhogyan az ágyba; sőt, mit ágyba, egyszerűen bárhogy és bárhol a lábad közé terelni! Megpróbálod szép szavakkal, szócsavarásokkal, közhelyekkel beédesgetni magad hozzám, remélve, hogy felnőttségem ellenére csak vagyok annyira együgyű, hogy megelégszem ennyivel –és még csak ígéretekre sem tartok igényt!
Mit tudnál Nekem kínálni, amiért érdemes volna időt, energiát, tetteket, gondolatokat, bármit tennem ebbe? 
Mitől tudna boldogabbá válni az életem, ha Te is része volnál?  Naivnak nézel –máris mutatja, hogy bár még nem is ismersz, már rosszul döntesz rólam, és azt hiszed, bedőlök bárminek.  

Felnőtt ember mérlegel. Akkor is, ha netán igazad lenne, és boldogtalan lennék. Mert ha valamire szükséged van is, egy bizonyos tapasztalat mennyiség után csak eljutsz oda, hogy nem fogod megtalálni bárhol, és nem kell bárkitől, bárhogyan –mert lehet, hogy igen nagy árat fizetsz utólag visszanézve majd, a tulajdonképpen semmiért.
Nem, nem az első vagy –és bárhogy remélem, sajnos nem is az utolsó, úgy gondolom, aki megpróbál egy kapcsolatban élő nőt titkos utakra csábítani, netán komoly váltásra ösztönözni.

Belegondoltál már abba, hány ember életébe hozod be így a vihart? Belegondoltál már, milyen játékot is űzöl? Mi van akkor, ha nem is történik semmi, csak néhány udvarló szó, bók, amit elcsíp valaki, és mondjuk a társ kezébe teszi? (Persze körettel, mert a tálalás ilyenkor sosem a valóságot adja már! Nem azt fogja elmondani, hogy az asszonynak bókoltak, de csak vigyorgott rajta, mint rohadásnak indult alma a szekrény tetején! Hanem mint kész tényt adja majd elő, hogy „ezek összeszűrik a levet!”)
Nézz tükörbe –visszanyúlok ehhez. Neked valóban boldogság más emberek életében komoly viharokat szítani? A TE boldogságod csak onnan lesz indítható, ha előbb családokat taposol szét?

Tudod, ha csak az ágyad hideg, és annak melegítőjére vágysz, megtehetnéd hogy legalább nyersen őszinte vagy. Próbáld ki! Meglepődsz majd, mennyire szeretik a nők, ha egyenes és őszinte a férfi! Én pedig bízom abban, hogy engem végre lecserélsz, és másik célpontot találsz magadnak. Igaz, határozottan döntöttem róla, hogy egyenes, nyílt, és őszinte leszek –még ha bunkónak fogsz is titulálni érte-, és annyira egyértelműen, határozottan mondok nemet az ezüst tálcán kínált közeledésedre, hogy azt ne lehessen csak megérteni és felfogni.

Valószínűleg a sorsomban kiosztott feladatom ez –és jól fogom csinálni. Erre megesküszöm.

 Zenében elmondva, amit ígérsz, sugallsz:

Zenében egy reagálásom Rád:

"életed derekán nem leszek súly a válladon, 
Egyszer majd elviszi a szél a szavam hozzád, 
Őrizd meg örökké, ahelyett, hogy visszahoznád "

2019.11.26.