Második levél

Várakozás és várakozás sem egyforma soha… 
Emlékszem, a hosszú évek nehéz viszontagságaira, míg vártam a vándort, aki mellettem végleg kiköt… 
s lelkem megváltója lesz. Oh, hány átsírt éjszaka, hány csalóka remény, hány apró felvillanás, melyben azt hittem, arcodat ismertem fel… magamat csaltam meg csupán…
A remény élt, s mint ereimben a vér, hol forrón, dobogva, rohanva lüktetett; hol pedig épp csak hogy éltetett…

Így vártalak… hosszú éveken, nehézségeken, édesen vidám napokon át…

Nem jöttél…
Még tapasztalni, ízlelni, tudást szerezni volt dolgunk…
Egymásra kellett felkészülnünk, készen lennünk… akkor nehéz volt, ma már így hiszem…

Megérkezésed is félve fogadtam –talán attól tartottam, újabb csalóka árny érkezik csupán.
Lelkem megérezte, más ez, mint a múlt… de tudatom még jelet éhezett…
Benned ugyanígy munkált az érzelem…

Felvillant bennem, egy röpke, kósza pillanat alatt: Te vagy az!
Mikor volt? Hogyan? Pontosan nem is tudom… egy reggel arra ébredtem, Velem vagy! Lélekben kapcsolódsz… 
s enyém lett a tiszta tudat: erre vártunk rég!

S újra várok…
Nem, ez már nem ugyanaz!

Mindennapjaimban aranylón felragyog a puszta tény: létezel!
S lelkem valami álmodó, érzelmes nyugalom tölti el…
Imáim arról szólnak: utadon lépj biztosan, örömmel, élj meg sok szép csodát!
Azt kérnem sem kell: hozzám jöjj haza…
Hiszen biztosan tudom…
Hozzám érkezel…

2011.09.08.