Apró örömök II. - Bók

Munkásruhában közlekedtem. Már kissé fáradt voltam, és kezdtem nyűgössé válni.
Hajam összekötve –pedig leengedve szeretem. Ha tükörbe kellett volna néznem, és véleményt mondanom magamról, az inkább lett volna negatív előjelű, a hibákat nagyító, mint bármi más.
Hátamon hátizsák, elől az egyik pántjába kapaszkodtam. Lépteim szaporák, végre jól esne egy kávé…
Át akartam kelni az úttesten. Szabálytalanul –egy jó lépcsőháznyira a zebrától. Megálltam az apró kereszteződés sarkán, szétnéztem, majd átlibbentem. A szemközti sávban kerékpárját támasztotta egy férfi. Ahogyan átmentem előtte, meglendült, felült, tekert kettőt, elhaladt mellettem, és erősen visszanézett.

Meg is lepődtem, ám mire akár csak gondolatban is reagálni, minősíteni kezdtem volna magamban a jelenséget, megszólalt:
- Szép napot Önnek, Kedves! Ne haragudjon, de első pillantásra azt hittem, a sógornőmet látom! Aztán megnéztem jobban, és rájöttem, hogy nem, ugyanis Ön sokkal szebb!

Hatalmasat mosolyogtam, és öröm áradt szét bennem. Megköszöntem, majd váltottunk még pár szót.
Szép napot kívánva egymásnak váltunk el.
Napokig a hatása alatt voltam, ennek az egy gesztusnak.
Többször kellene kedvesnek lennünk egymással! Sokkal élhetőbb, sokkal szebb hely volna a világ!

 2016.10.25.