Látlak

Talán nem is valóság volt… 
Talán nem is álom… 
A nyár már búcsúzóra vette, sugarait még erősen szórta ránk, de a forróság már nem tartott vele.
Kiültünk, mi lányok, a beton placcra, kihozott, szedett-vedett székekre. Napozni.
Lábam feltettem a vasrácsra. 
Fejem kissé hátra hajlott, éreztem, és élveztem, ahogyan a nap cirógat… Mint kóbor ujjak, simított végig bőrömön, majd szórt csillámokat a hajamba.

Az idő megállt. 

Felnéztem, mellkasomból felszakadt egy sóhaj, vállamról a terhek legörögtek… 
A dombtetőn, lábujjaim végén álltál. 
Elfelejtetted elkapni engem néző szemed. 
Beszéltek Hozzád, és te válaszoltál, ám a lelkedet nálam hagytad… 
Elárulhat egy ott felejtett tekintet, egy mozdulat, egy szótlan perc minden, soha ki nem mondott érzelmet? 
Elárulhat egy kereső, kutató testtartás, egy közelségre törekvő helyezkedés minden vágyat, melyet magad előtt is titkolnál? 

Nem hangzott el részedről bók soha. 
Egy szóval ki nem ejtettél még senkinek semmit arról, hogy egyáltalán észrevettél volna már. 
Látszólag, mintha nem is léteznék számodra. 
Ilyen apró, árulkodó, szótlan pillanatokban érzem csak, valamit jelentek neked… valamit jelentenék… 
Gyöngyöket gyűjtök. Az ilyen pillanatokat, amikben fénycsóvák szikráznak, amik bennem is tudatosítják a most-ot, amik lelkem megrezegtetik összegyúrom magamban. Egy szép, fényes, értékes igazgyönggyé… 
Hiszen azok a pillanatok az értékesek, melyekben elakad a lélegzeted… amikben ha látszólag nem is történik semmi, a létezés minden csodája benne van!
Gyöngyöket gyűjtök. Tőled- Veled. 
Remélem, gyöngysor lesz belőle egykor… 
S ha a sors mégis más utat jelölt nekünk, ez a pár gyöngy már úgyis szívemen pihen! 

Köszönöm! 

2016.10.19.