Napfénycsík a padlón

Amikor rád tör a rossz, amikor a padlóra kerültél, világodat magadra zárod, jó szorosan.
A világ sötét lesz, a hangok felerősödnek, és a legkisebb nesz is ijesztővé válik.

Vársz.

A külvilágot egyre távolabb tolod, és csak a hangjaiból jut be hozzád valamennyi. 

A pozitív hangok el sem jutnak, el sem érnek Hozzád.
A világ sötét, hideg, nyirkos, félelmetes, és úgy érzed, rezzenéstelen.

Az idő megállt.

A baj, a fájdalom ott lüktet, dobog a mellkasodba, a dobhártyádon, a nyaki ütőérben, és a fejedben is. 
Megáll minden.
Nincs tovább. 

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. 
Azt mondják, idővel megoldódik minden, és csak a szépre emlékezünk. 
A padlón kucorogva, fájdalommal és keserűséggel a lelkünkben nevetségesnek tűnnek ezek a  közhelyek, és úgy érezzük, bizony, ránk csak nem tud vonatkozni… pedig jó volna… 

Kiút… nem sejlik fel a sötétben, nem bújik meg egy sarokban sem… 
Úgy tűnik, hogy ez a mélypont maga a vég… 
Eltűnnek a remények, ködje sincs bármit hozó változásnak. 
Az életünk lett rezzenéstelen. 
Csak azt nem értjük, most miért is vagyunk. Miért fúj újra és újra levegőt ki majd be a tüdőnk. Várjuk az utolsó csattanást, ami meghozza a visszavonhatatlan véget. 

Előbb riadtan, remegve, félve várjuk… majd nem is értjük, hogy fordult át, de már számítva rá, megváltásként hívjuk. 
Legyen végleg vége! 
Ez a sötét moccanatlaság, amelybe kerültünk, és ami körülvesz, maga az élettelenség! 
Elég!
Ebből elég! 

Rés támad valahol… 

Talán egy tudatlan ajtót nyitott… 
S vibráló, hihetetlen fényes csík jelenik meg a padlón. 
Fel sem fogod, hogy reménysugár. 
Valami benned is csillan. 
Látod a napfénycsíkban az élet jeleit. 
Porszemcsék járnak táncot, egymást kergetve. Fény ömlik, melegség, kacagás emléke. 

Élet. 

Hív, de még félelmetes és szemet-lelket bántó ez a merész fény…
Hogy merészeli? 
Betör magamra zárt, megkövült világomra? 
De nem kér engedélyt mégsem… jön… 
A rés tágabb lesz, lassan, és a fény egyre szélesebben ömlik… 
Melegedni, engedni kezd benned valami… 
Vágy rá, hogy öleljen körbe, emeljen fel… 
S áradóbb lesz, lassan elér, megsimít, lágyan… felmelegít, majd felemel. 

Visszatérve az időbe, az emberek közé, az egyszerű életbe, a hétköznapokba eszedbe jut, hogy azt mondták, az idő… 
S igen, a sebeken heg támad, gyógyulni kezd, és egyre halványabban fáj… Ha be nem is gyógyítja, segít elfogadni… 
S ha nem is az idő teszi… talán a sors… a fény, a melegség, maga a lüktető, pezsgő élet, mely újra magához ölelt… szorosan. 
Emlékezni? 
Fogunk. 

Átélt fájdalmunk újra és újra fel tud sajdulni bennünk. 
A kérdések kiabálnak a fülünkbe… 
Nem, nem múlik el. 
Nyoma marad. 
Heg, lüktetés, riadalom… 

De megtanulunk együtt élni a sebeinkkel… 
... s megtanuljuk, hogy az ÉLET még magához ölelhet… 
S ha magához ölel 

előfordul még, hogy élni jó! 

2016.09.05.