Szívszaggatás

Volt, egy szívemnek kedves ember, ki azt mondta magáról, amit bizony, én magam is mondhatnék: 
„Engem vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon nem!” 
Végigtekintve életem megkopott, régi képein, egykori szerelmein, keresve okokat, az emlékek között, feldereng: 
kit oly mélyen szerettem, 
és ki oly mélyen szeretett, 
egyszerre éltük mindezt meg! 
Nagyon-nagyon szerettük egymást, érzelemben, ölelésben, kimondva és kimondatlanul… s ha megbántott, úgy mart belém, hogy jobban fájt, bárminél! Dühöt szított bennem, sosem érzett dühöt, és úgy martam cserébe vissza, mintha az életem azon múlna, hogy neki, bizony, neki mégiscsak jobban fájjon! 
S persze, a békülés vihara volt a legszebb szenvedély a világon! 
Aki ily dühvel szeretni nem tud, az valami nagy dologról marad le! 
S az ilyen szerelem azt hiszem, biztosan halálra ítélt! 

Hiszen sok marcangolás feljebb-feljebb emeli… úgy járunk kézen fogva a pokol legmélyebb bugyraiban benne, hogy közben természetesen miénk a legtisztább mennyország… ám elérkezik a pont, amikor már úgy szedjük cafatokra egymást, hogy nincs többé gyógyír, csak a vérző, sajgó, jajgató sebek! 

Mi a legszentebb, legértékesebb volt, együtt tönkre is tettük, kacattá szedtük –s valóban már nem több, mint egy halom szemét… ami lehet komposztja egy új élet földjének, de ennyi marad a maximum, mi még érték lehet benne…

Emlékezni rá –nem fáj. Ez mily’ érdekes! 
Tudom, ha újra kellene kezdeni, ott állni előtte, szemébe nézni, belevágni –megtenném! 
Mert ha fáj is, ha előre tudom is… - igaz értéke pont abban lesz, hogy átélhetjük! Együtt. Vele… csak vele… mert van bizony, amit nem lehet akárkivel! 

„Egy szó mi nem szól csak ott hallgat bent.
Volt ami volt, nincs zaj van csend.” 

2015.11.10.