Téli mese

Egyszer volt, hol nem volt –igen, igen, pontosan úgy, mint a tündérmesékben- egy kőhíd. A kőhíd lábánál álldogált egy pad. A híd végén két oroszlán őrizte a padon üldögélő lélek gyermekinek tűnő tisztaságát. Rég volt… időben talán nem is annyira réges-régen, de lélekbeli és érzelmi történéseket tekintve hatalmas messzeségben… 

Most tél van. Igen hideg tél. A hó is nagy, beborít mindent, mi csak létező… egy lány lelkében is elhalkult minden dal… a pad jeges, leülni rá nem is mer, nem is lehet. A híd oroszlánjai nem jeleznek számára érkezőt. Minden kihalt, üres.  
Eszébe jut hogy volt idő, őszi, pergő levelekkel, meleg színek tízezrével, mikor naponta szólt itt szívből a dal… s érkezett vándor, saját mesével, saját történettel, sokszor csüggedten… s reménnyel vértezve, örömmel megtelve, nagy sóhajjal mindent távol engedve állt fel, s lépett el újra a lánytól… Nincs most, nem jár erre vándor! Az ősz színei, melegítő napsugarai mind távolinak tűnnek… s eszébe jutnak esték, mik tüzes lángokat lobbantottak, szívekbe forróságot loptak… s egy Holdvirág, mi a pad lábánál nyílt ki, minden ezüstös éjjel.. 
Hófehér hidegség öleli most körbe… 
Szíve is jégcsapos. 
Holdvirág sem nyílik már, úgy tűnik, sosem volt… Emlékei szürke ködbe vesztek, meséknek tűnnek… Könnyei is elfogytak a csalóka reménynek.

Téli estén, sárgás lámpafénynél elindult a lába, sétája ide vezette el őt.  
Némán álldogál, egy egykor igen kedves hely előtt.  
Lenéz a lábához a padnak, hol egy különleges virág bontott szirmot, egy különleges éjjel, s a havat kezdi kaparni, hideg két kezével…  
talál zöldet, némát, megfagyottat…  
könnyet hullajt egyet, s feláll, odébb ballag.  
Megsimítja lassan az egyik kő oroszlánt, búcsút mond, és lassan hazasétál. 
Kibont egy üveg bort, vöröslő nedűt.  
Felmelegszik tőle teste, nehezen enged azonban a szíve… 

Oh, pad, te régi cimbora! Hívd a lányt! Hallod? Hívd oda! Amikor a tavasz rügyet bont majd, szépen, s méhecske döngicsél körül ezernyi virágzó kelyhet.  
Hold! Hívj újra Holdvirágot! Bontson szirmot, bontson dalt –ezüstös reményt pergessen, fájó szívet lassan ébresszen… most viszont hagyd! Sírjon csak… egykor majd minden könnycseppért kincset kap! 

2011.12.25.