Aranyember

Mesélnem kell. Muszáj.
Olykor úgy mutatkoznak meg számunkra a csodák, élő testet öltve, hogy a másodpercnyi felvillanásban megszületett örömünk önként porba is hullik… s képes az ember úgy vánszorogni tovább, hogy fásultságából elfelejt valóban felpillantani…

Én így már nem mehetek tovább! 

Annyi csodával megrakott mai életünk, hogy már fel sem tűnik egy, ha elmegyünk mellette… már akkor sem tudatosodik, ha kicsit megállunk… természetes lett a rácsodálkozás. Isten elénk tesz teremtményei, történései által minden felfoghatatlan szépet; s mi fásultan sajgunk bajainkban, imákat mantrázunk a csodákért…  
miközben észrevétlen közöttük élünk.

Átlagos, teljesen egyszerű embernek tűnik. Első ránézésre csupa praktikum, csupa földi dolog, tipikus férfi. Villanyszerelő szakma, örökös olajos bütykölés… csavarhúzó, foltok, szagok… faforgács…
…érezted valaha a frissen emberi kéz által formálni kezdett fenyőgyanta illatát? Ha nem, máris kihagytál életedből egy csodát…
Vilmos, az egyszerű ember, szeret alkotni. Praktikusat, hasznosat… ám egyszer, talán tévedésből, észrevette valamiben, hogy csupán szép. Haszna nincs ugyan, ám gyönyörű, és szépségét meglátni jó! Innentől rászokott a szépre. Lelke nyílt ki, a szeme, vagy a szíve…?

S immár olyasmikkel is időt kezdett tölteni, ami nem hasznavehető, talán pénzbeni értéke sincs, de szépsége által esztétikai értéke fokozható –s teljes pompájában már kinyitja a legzártabb embert is.
Törekedett a természetességre. Talán belső hang vezette… talán maga az Isten. Kerti csapot csúnyának talált, hát álcázta, természetes kútnak… kövek, növények, faháncs, fűmag. S egy nap, mikor történetesen tavaszodott, és virágba borultak a fák, bódította a virágillat… Ekkorra már megtanult játszani a fénnyel.
Este nézte a félnyílt cseresznyefa virágokat, s máris szebbnek látta, mint bárki… s máris újra ötlete támadt…
Alig telt el pár nap, a virágait teljes pompában ragyogtató cseresznyefa alatt, az alkonyatban lámpák, kütyük, kicsit távolabb pedig székek kezdtek sorakozni. Valami készül itt!
Az érkező sötétet megtörve felhangzott egy lágy, lassú zongoradallam, s fények kezdték a fát megvilágítani…
A látvány? Varázslat!
Ezoterikus guruk hada onthatna regényeket, estéket betöltő előadásokat arról, hogyan is szabdalja meg, és tágítja ki Isten fénye a sötétet, ha egy szív mélyéről szikra pattan… hogyan is képes, egy egyszerű ember a természet legevidensebb, legnagyszerűbb isteni csodáit tiszta szemmel meglátni, majd kibontani, és felemelni, kitágítani…

Ez az ember úgy él közöttünk, hogy egyszerű, hétköznapi embernek érzi magát. Felesége olykor jókor többet várna tőle, és szomszédja is haragszik tán néhanap a sok kopácsolásért… kollégái, környezete semmi rendkívülit nem lát benne… felbukkanó kis csodatételeit, melyekkel időről-időre elkápráztatni próbálja környezetét, a természet hihetetlenségeit eléjük téve, a legszentebb szépségeket tisztán mutatva meg –nem jegyzi senki… nem jegyezte. Eddig.

S én, a halk krónikás, csendes távolból mesélő ma felkiáltottam:
Emberek! Nézzetek körül!!! Magatok mellett, körülöttetek, a szomszédban, a másik asztalnál talán ül egy ember, ki átlagosabbnak tűnik az átlagosnál, s naponta segít megélni fantasztikusságokat… naponta tesz azért, hogy felhívja mások figyelmét: az élet szép! A világ gyönyörű! Legértelmesebb lény az ember, s megadatott neki nem pusztán a gondolkodás képessége, nem pusztán a két lábon járás, de szívdobbantó figyelem egy napfelkeltére, szemfókusz egy napfényvillanásra, s libabőrössé tévő lélek, az érzelemre…
Elmondhatom, hogy ismerek egy ilyen Aranyembert, újkorit, kedveset… szerencsés, kivételes embernek érzem magam, hogy szemfényének fókuszába kerülő, avagy megálmodott és létrehozott tengernyi csodáit olykor elém is teszi, velem is megosztja.

Őszintén úgy hiszem, hogy ha szürkeségeink mögé tudunk látni, s bajainkból fejünket fel tudjuk kissé emelni, képessé válunk felfedezni, hogy mai világunk bőségben áldott aranyszívű, arany kezű istengyermekekkel! Szeresd, s Áldd meg őket Uram!

Nagyréde, 2011. ápr. 22.