Kisfiam I.

      Még igazán nem foglalkoztattak az ÉLET nagy kérdései. Éltem, úgy igazán, a tinik tipikus mindennapjait. Szakmunkásba jártam, kóstolgattam a szerelem ízeit, tervezgettem a felnőtt életem, sosem volt időm, mindig szaladtam. A halál, az élet értelme –olyan elvont fogalmaknak tűntek, amire még csak gondolni sem volt másodpercem sem. Legyintettem maximum, ha jóval idősebbek között ez a témakör felmerült a jelenlétemben, és úgy voltam vele: „lapozzunk!” –mert az életet élni kell, és nem arra gondolni, amikor már nincs! 

        Margit mama dédmamám volt, végig anyai ágon. Szerényen, egyszerűen élt. Szerényen, egyszerűen, és sok-sok nehézség árán nevelt fel 4 gyermeket. Közöttük hárman lányok, a legkisebb pedig fiú. Amit a sors, az Isten rámért, elfogadta. Panaszkodni sosem hallottam igazán. Maximum néha a fájós térdeit emlegette –de hogy azzal foglalkozott volna, mitől lett számára ily’ nehéz az élet, és miért mérte rá a sors, amit meg kellett élni, és ahogyan, arról sosem ejtett szót. Nem is tűnt úgy, hogy bármiért haragos lett volna. Míg csak meg tudta tenni, templomba járt, és az imakönyvet naponta forgatta, sőt, naponta többször is. Szerettem nála lenni. Gyermekkoromban Ő jelentette a megnyugvás szigetét –nála valahogy helyére tudott kerülni bennem a háborgó világ. Emlékszem, életem első imádságát is Ő tanította meg nekem, mikor egyszer a kis konyháján, a széles rekamién ketten töltöttük az éjjelt.  

Ha kifejezett derű nem is, de valami mély nyugalom áradt belőle, és az aprócska házból is, ahol élt. Udvarán kamilla nyílott, mintha vetették volna. Kertje végében kis patak, partján csalánnal –melyből bőséggel szedett, fájós lábait gyógyítani vele. Aki meglátogatta, átvette nyugalmát, észrevétlenül. 

Ahogy telt rajta az idő, egyre nehezebben bírták a lábai. A mindennapos teendők soknak bizonyultak számára; és az esze is kezdte megcsalni olykor: belefeledkezett a nap múlásába, az idő elteltébe, és elfeledett olyan részleteket, minthogy reggelizett-e, bevette –e ugyan a reggeli gyógyszereit… így került lányáékhoz, nagymamámhoz. Így a két nagymamám –anya és lánya-, a nagyapám, valamint anyám ifjabbik öccse éltek egy házban, évekig. Sűrűn beszaladtam, 2 percre, pár szóra, néha tényleg, mint a forgószél. Gondoltam is néha, talán szegény Margit mama szaladós felbukkanásomra talán el is felejt emlékezni… de úgy tűnt, rám csak emlékszik, akkor is, ha szó szerint 3 percekre teszem tisztelemet a házban, hetente párszor… Igaz, volt olyan is, hogy egy nap többször is felbukkantam. Bennem összefonódott azzal a házzal is …  

Margit mama egy szem fia, Andris bátyja –a családban csak így emlegettük mi- csupán egy utcányira lakott tőlük, de az anyját nem látogatta. Évekkel előtte meghalt a felesége, és ahogy én emlékszem, akkor nagyon magának való, befelé forduló emberré vált. Viszont Andris bátyja  lánya, Mariska sűrűn be-be nézett, pillanatokra, de mégis. Mindig azzal indított Margit mama, ha meglátta, hogy megkérdezze: „hogy vagytok fiam?” 

Már nem tudom, mióta élt Margit mama nagymamámmal. Úgy tűnik, visszatekintve, hogy jó pár éve már. S ekkor, Andris bátyja nagy beteg lett. Margit mamának nem merték mondani. Jött Mariska, megkapta a szokásos kérdést, a hogylétek felől; s nehezen mondta el, hogy bizony, nem mindenki van jól. Azonban rögtön biztosította is mamát afelől, hogy mulandó, bizonyára bagatell dologról van csupán szó, de hát kórházi kezelést igényel mégis, majd jön haza a fia, és akkor segítenek is, meglátogatni egymást. Margit mama azonban, emlékszem tisztán, egyre többet kérdezett Andris bátyja felől. Mariska pedig egyre ritkábban szaladt be, ha jött is, igyekezett rögtön más hírre terelni a szót, hátha nem kell az apjáról, annak állapotáról nyilatkoznia. Hónapokig feküdt András a kórházban, az első rövid kórházi időszak után már nem volt éber állapota, szinte csak a gépek jelzéseiből lehetett tudni, hogy még életben van.  

Bár Tatának (Margit mama veje, anyai nagyapám) voltak már az életben gondjai, bajai, túl volt több szívinfarktuson, és nem is élt kiegyensúlyozottnak, egészségesnek mondható életet –mégis egész váratlannak hatóan elhalálozott. Temetésére távol élő, szintén egészségügyi gondokkal küzdő testvére nem tudott eljönni. Amikor viszont jobb állapotba került, felségével útra keltek, hogy legalább részvétlátogatást tehessenek, régen nem látott sógornőjüknél. Ők voltak ott, délutáni időben vendégségben náluk. Amikor a fiatalabb mamám, Angéla és velük élő fia a távozó vendégeket a kapuhoz kísérték, hogy ott még csak tovább beszélgessenek pár percet, Margit mama beült kedvenc foteljébe, és kinyitotta az imakönyvet, egy kis imádsághoz. Majd nagyot sóhajtott, talán adott némi hangot is, fejét hátra hajtotta a fotel támláján, és életében utoljára behunyta szemét. Mire a kapuból visszaértek családtagjai –a fotelben holtan találták, azt, aki pár perce még egészen jól volt.  

A hírt nem akartam elhinni. Az aznap délelőttöt ott töltöttük mi is. Ugyanis fát hoztak nekik, a téli tüzelésre, jókora autóval. Abban segédkeztünk, hogy az összevágásra, és a fás kamrába bepakolásra kerüljön –szépen a helyére, úgy, ahogy illik. Dél körül, sosem felejtem el, Margit mama szólt a tűzifával bajlódóknak, hogy kész van az ebéd. A gangon, kis sámli félén ült le, nem akart enni, míg mindenki más jól nem lakik –talán úgy gondolta, ő csak az ebéd őre tudott lenni, jobban megérdemli az ételt, aki komolyabb, nehezebb munkát végzett. Zománcos, 2 füles kis kerek edényben (ilyenből szeretett enni) én szedtem neki a levesből, és adtam az ölébe, rászólva, hogy egyél csak mama te is, jutni fog ebből mindenkinek, jól esik ám nekünk is, ha együtt eszünk. Sokallta a borsólevest, mennyit szedtem, nem eszik ő ennyit! Leültem a saját levesemmel a lépcsőre, és már az első 2 kanál után szóltam neki vissza, hogy ha meghagy valamennyit, szívesen megeszem, de egye csak, jól fog az esni, és nem is olyan sok az! Bizony, mind megette –igaz, második félét már nem kért, de mondogatta is, hogy jól esett most az a leveske… Mi végeztünk, elfáradtunk, elköszöntünk, hazamentünk. Nekik kis szusszanásnyi idejük adódott –ekkor érkeztek a távoli vendégek. 

Estefelé járt már, mikor –lévén nem volt még vezetékes telefon sem!- rokon hölgy jött, szólni, hogy történés van: Margit mama meghalt. Még rá is szóltam szúrós szemöldökkel, hogy bizony ez elég rossz vicc, jó volna, ha nem dobálózna ilyen szavakkal csak úgy! Öcsém indult neki a falu másik végének, kerékpárral, hogy megnézi mi a helyzet. Bizony, sajnos, csak megerősíteni tudta a hírt! 

Hajnalban aztán a lavina tovább gördült. Andris bátyja a kórházban elhunyt. Tini voltam, de itt nagyon meg kellett állnom, és megdöbbennem életen, halálon. Nem voltam vallásos, ismertem, de nem értettem azt a szót: hit. Most azonban, valahogy úgy éreztem, nem csupán babonaság, azt mondani, hogy Margit mama meghalt, és eljött a szeretett fiáért, hogy utoljára anyai szeretetét, segítő kezét nyújthassa azon gyermekének, kinek erre nagy szüksége támadt.  

A temetésen úgy sírtam, mint a záporeső –ami pedig igen távol állt tőlem akkoriban.  

                   Az a szokásom, hogy hetente többször, szó szerint percekre, pillanatokra beviharzom a házba, jelét adni, hogy vagyok, és jelét beszerezni, hogy ott is minden rendben, még nagyon sokáig megmaradt. Viszont hosszú hónapok, talán több, mint 1 év is kellett, hogy elkezdjek leszokni róla, hogy a második elhadart mondatom, körbe forgó tekintetem mentén feltegyem a kérdést: „Margit mama?”   

Nagyréde, 2020.július 20.