Kísértés

Anikó ápolónőnek tanult. Első munkahelye rögtön az iskola elvégzése után a megyei kórház lett. Itt ismerte meg, kicsit sem meglepő módon a lelendő férjét. Laci mentőápoló volt.            

Életükben semmi szokatlanság nem volt. Pár hónap egymást kerülgetés, randevúk, majd egy gyors, és komoly elhatározás: közös albérletben élés. Peregtek a hónapok, könnyen összecsiszolódtak, örültek az egymáshoz sietésnek, a szabad, együtt töltött félnapoknak. Közeledett a karácsony, és jött a következő mérföldkő: Laci megkérte Anikó kezét, aki persze igent mondott. Következő nyáron szűk körben esküvő, fehér ruha, nagy vacsora, zenekar, mulatás hajnalig. A költségekbe a szülők is beszálltak, de kellett 1 kis személyi kölcsön is a megvalósításhoz. Nászútra rövidre, és közelre mentek csak (ezt az utat ajándékba kapták). Ebben a három napban meg is tervezték a jövőt. Elvállalnak minden plusz műszakot, csak arra költenek, amire nagyon muszáj, és megpróbálnak albérletből sajátba indulni 1 év múlva. Ha ezt meg tudják lépni, jöhet a gyerek. 

Mindketten elszántak, és szavukat megtartóak voltak. Picit a sors is besegített nekik, egy kisebb nyereménnyel, sorsjegyen –amely előbbre vitte őket elképzeléseik felé. Picit több lett, mint 1 év, és ugye jókora hitellel, de sikerült saját lakást venniük. 

Beköltözéskor szembesültek vele, hogy az albérlet bútorozott volt, saját holmijuk kevés –és pénzük az éhenhalástól való megmeneküléshez maradt csak. Ám a barátok, ismerősök, rokonok és családtagok kisebb csodát tettek. Mindenkinél akadt valami, ami neki felesleg. Innen jött egy ágy, onnan egy komód; amonnan egy fél szekrénysor, de legalább stabil, és nem is annyira régi. Hamarosan érkezett a fizetés, és turkálóból lett függöny, még sötétítő is. Lassan alakult ki az otthonuk, de boldogan ölelték egymást, a gondok ritkán mélyültek el, mosolygósak voltak a mindennapok. 

Anikó szerette volna, ha még erősödnek anyagilag a gyermekvállalás előtt, de ezt a sors felülírta. Alig 4 hónappal a saját lakásba költözés után kiderült, babát vár. Egyszerre örült, és aggódott –hogyan lesz anyagilag meg minden, hogy veszélybe se kerüljön mindaz, amit már elértek? A kismamaság rendben zajlott, utolsó percig dolgozni tudott a gyermek megérkezése előtt. Már minden percen várta a kislányát, amikor a kórházi osztály nővérkéi, és egyéb, a kórházban dolgozó kollégái meglepték: ugyan használt, gyerekeikről összegyűjtött holmikból adtak át neki 1 jókora halmot –ám ezzel levették a babakelengye miatti aggodalmat a válláról. 

Úgy érezte, a jóságos Isten csak le-lenéz rájuk, és úgy érezte, igaz lehet a mondás, hogy nem ró rád nagyobb terhet, mint amivel elbírsz! 

Kislányával 1,5 éve volt otthon, mikor megkeresték. Egy háziorvos keresett maga mellé ápolónőt, asszisztenst, az orvos által frissen átvett praxisba. Másabb munka, mint a kórház, és fizetésben is el tudott térni a közalkalmazotti bértáblától kissé. A családbarátabb munkaidő miatt döntött végül amellett, hogy elfogadja ezt a lehetőséget. Egyik szeme sírt, hogy kicsi lányával máris el kell engedniük egymást, és bölcsödébe kell adja –de a talajt jobban megszilárdulni érezte talpuk alatt, ha újra keresettel rendelkezik ő is. A lakáshitel lassan törlesztődött –és okozott néha gondot, hogy minden időben fizetve legyen. A háziorvos melletti munka jó döntésnek bizonyult, minden szempontból. A betegek hamar megszerették, és hamarosan hívogatni kezdték volna házhoz is. 

A könnyebb anyagiak, a további lehetőségek bővítése okán nekifogott egy tanfolyamnak. Fizikoterápiás készülékek kezelését tanulta meg, hivatalosan. Laci ebben a törekvésében is támogatta őt. A tanfolyami tananyagok evidenciaként épültek be tudásába –mintha ezt már tudta, ismerte volna, és most csak frissítenék a régen elfeledetteket. Alig végzett vele, már a Doktor Úr is noszogatni kezdte, hogy járjon ki a körzetbe, a betegekhez, a rendelési idő után. Így a házi beteglátogatással összekötött rehabilitációs kezeléseket is elkezdte. Persze hamar kialakult, hogy ha tudták, hogy megy, megkérték a gyógyszerek felíratására, kiváltására is. Másodállásra vállalkozóit váltott, így azoknak is rendelkezésére tudott állni, akiknek megfelelő szakorvosi ajánlásuk, TB támogatott rehabilitációs kezelésre nem volt. Így került Erzsi nénihez is. Ő is a praxisukhoz tartozott, 71 évesen korát meghazudtolóan egészséges volt, de mindig hangoztatta, hogy ez bizony a megelőzésen múlik! Anikó nem is igen értette, mit is csinálhatna nála? Kiderült, hogy sok éve Erzsi néninek volt egy komoly csípő műtétje, egy törés miatt. Ami ugyan elvileg rendbe jött, de frontérzékeny lett ez a terület, hajlamos az izmok túlzott feszessé válására, görcsökre, éjszakai teljes láb fájdalmakra –amikor az izomgörcsök már a vádliját is húzták, és ez a fájdalmas állapot ébresztette álmából fel. Emlékezett rá, hogy elektromos kis készülékkel kezelést kapott rá a műtét után, és az sokat javított. Ezt a kezelést szerette volna első sorban otthonában rendszeresen megkapni, de örült a rendszeres vérnyomás mérés lehetőségének is, és Anikó kellemesen meglepte a különböző izomlazító tapaszok ismeretével, és ajánlásával. Erzsike persze a társaságnak is nagyon örült, beszédes, kíváncsi természetének lelkileg is regenerálódás volt Anikó jelenléte. Szinte barátnőkké lettek. 

Már közel egy éve járt minden héten Erzsikéhez, amikor a kedves ismerőssé lett beteg jelezte, hogy valószínű véget kell vetni a látogatásoknak nála. Anikó nem értette, és bár ekkorra már igazán belsőséges viszonyban voltak, nehezen akarta Erzsike elmondani a döntése mögött húzódó okot. 

- Nem értem magát, Erzsi néni! Már sikeresen kijártuk, hogy nem maga kell fizessen nekem, azért, hogy jövök, hanem ezt az állam megfinanszírozza. Eredményes is, hiszen jóval kevesebb alkalommal, és akkor sem olyan erősen kapják el a lábán hosszú ideig jelentkező, fájdalmas tünetek. –próbálta meggyőzni Anikó, a kineziológiai tapasz felragasztása közben-  Tudja ugye azt is, hogy persze, egy darabig rendben lesz ezek után is, de minél több idő telik majd el, annál gyakrabban, és erősebben erősödhetnek a tünetei újra!
- Tudom, Anikó tudom… nagyon hálás is vagyok, hidd el, neked is, a doktorúrnak is, hogy így komolyan vettétek ezt az én elhanyagolható bajom! Hol van ez tőlem jóval fiatalabb emberek betegségeihez, kínlódásaihoz képest? –nagyot sóhajtott – Jó, tény, hogy emberileg is megszerettelek, és talán pont ez az, amiért… -elhallgatott. 

- Na, akkor most már végleg nem értem! Ha már belekezdett, igazán elmondhatná, mi a baj! Hiszen se velem, a személyemmel konkrétan baja nincs, a kezelések hatásosságát meg elismeri. Fizetni érte nem fizet, akkor hát ki értheti ezt? Mondja csak!
- Ne haragudj, igazad van! –lesütötte a fejét, a porszemeket kereste a padlón, mint aki szomorú is, meg szégyell valamit – Arról van szó, hogy van nekem egy fiam. Tiniként annyira lázadt ellenem, hogy egyszercsak faképnél hagyott, a rendőrséggel kerestettem őt. Meglett, külföldön. Kiment dolgozni, új életet kezdeni –és nem fért bele neki annyi sem, hogy erről legalább értesítsen. Persze pár év múlva lenyugodott, elkezdett haza járni. Mostanra túl van már 2 váláson, van 3 gyereke, a 2 volt asszonytól. Most annyira megromlott a viszonya a gyerekeivel is, és azt hiszem, a fél világgal, hogy felad mindent ott, ahol álmai életét élte, és szalad haza, hozzám, az anyja szoknyájának védelmébe. Mit mondhattam volna neki? Hát jöjjön, a gyerekem… de évente párszor találkozom csak vele, hetente egyszer változó időben felhív; megmondva őszintén, nem tudom, mire is számítsak! Lehet, hogy egy lezülött semmirekellő, akivel még nekem is meggyűlik majd a bajom. 

- Ezért nem akarja, hogy jöjjek? 

- Jövő hét végén érkezik. Beharangozta, hogy egy jókora teherautóval egy régi haverja hozza a cuccait. Aztán nekem is elvárja a segítségem a magyar papírjai intézéséhez, kell legyen itteni lakcíme újra. Félek, hogy bárkihez is normálisan tud-e viszonyulni egyáltalán. 

- Na, akkor ide figyeljen szépen Erzsi néni! Kell, hogy maga körül legyen, aki segít, ha baj alakulna ki! A fia magára nézve is jelenthet bármit! Úgyhogy ne is tiltakozzon, igenis jövök. Majd helyre igazítjuk, ha beszólogatna nekem, de magának joga van a megszokott életvitelét élni, a megszokott emberekkel kapcsolatot tartani, nincs joga hozzá a fiának, hogy ezt azonnal lerombolja! 

Erzsi néni percekig hallgatott, aztán megkérdezte, mivel ez a tapasz más színű, mint a múltkor, ez is ki fog bírni 1 egész hetet? 

Anikó tudta, minden rendben van. 

Jani valóban hazaköltözött az anyjához. Kiderült, sok holmija van, amelynek jókora része szakipari gépek. A régi, lomok tárolására szolgáló garázsból kiszórt mindent, és ott műhelyt rendezett be. 

Erzsike néni bizakodni is kezdett –talán mégse egy csapnivaló tróger ez a gyerek! Pár hét alatt már vállalkozó lett, régi kapcsolatok mentén ajánlásokat szerzett, és el is kezdte az első munkáját. 

- Anyukám, mi a program holnap este? –esett be az ajtón, este 7-kor Jani. 
- Holnap délután 2-re jön hozzám Anikó, ahogy a rendelés végén ide ér, a szokásos kezelésemre. 

- Ki az az Anikó? 
- A körzeti orvos melletti nővérke, aki mellette rehabilitációs kezelésekre is szakosodott, és házhoz jön az ilyen vén csotrogányokhoz, akiknek fáj sok évvel később is, hogy egykor ripityára törte egy csontját. 

- Jah, az az ápolónő! Értem. No és meddig lesz itt? –kérdezte anyját, miközben annak kezdett felmenni a vérnyomása, mert nem értette, mire megy ki ez a játék, mire fel a számonkérés? 

- Többekhez jár, az elektromos kezelést a gépi program szabja meg, az 30 perc, előtte vérnyomást mér nekem, azt beírjuk vérnyomásnaplóba, a kezelés után pedig kineziológiai tapaszt ragaszt rám. Mindenestül 40-45 percet szokott nálam tölteni általában. 

- Oké, tehát max. 1 óra… aztán?

- Jól esik 1 órácskát pihenni a lábamnak ezután, vízszintesbe szoktam rakni a kanapén, és a tv-t kapcsolgatom. 

- Oké, akkor este 6-ra szabad vagy már, mint a madár, igaz?

- Igen, akkora igen. Miért, mit akarsz tőlem? 

- Oh, Jézusom! Anyukám, hát értem én, persze, de mégis, azért mi ez a hangnem –akadt ki, mosolygással János, miközben leesett neki, hogy az anyjának most pattanásig feszültek az idegszálai.- Rohanásban, és túlterhelésben voltam eddig. De muszáj volt, mert nem akartam halogatni semeddig, hogy itthon is megélhetésem, stabil talaj a lábam alatt legyen! De végre levegőhöz tudok jutni, és szeretnélek elvinni vacsorázni. 

Erzsike döbbent arcot vágott. 

- No, nem kell úgy leesni az álladnak! –folytatta Jani-, igazán régen nem beszélgettünk már úgy rendesen, és ide telepedtem rád, így az a minimum, hogy elviszlek egy randira, úgyis régen jelentél már meg nyilvános helyen ilyen jóképű hapsival  -kacsintott egyet, szélesen vigyorgott hozzá. 

- Jah, jó, persze, rendben van! –már mosolygott Erzsike is. 

Másnap azért kihasználva a délelőttöt körtelefonálást rendezett barátnői körében, hogy elmesélje, kellemesen meglepte ez a gyerek, linknek se link,  úgy tűnik; és talán mégse rossz ember, ha elviszi az öreg anyját vacsorázni! 

Másnap a szomszéd kisváros legfelkapottabb éttermében ültek, előre lefoglalt asztalnál, és Erzsike az étlap kinyitása után már pillanatokkal a szemét kezdte volna forgatni, mikor János rászólt, hogy ne az árakat nézze már! 

- Anyukám, nyugi, nem fogok eladósodni azért, hogy egyszer megvacsoráztatlak! Azt válaszd, amit szívesen megkóstolnál! 

- Köszönöm, csak tudod… én még sosem jártam itt, de igaz, hogy egyáltalán étteremben is régen, idejét se tudom.  –fogott bele a mentegetőzésbe, de egy pillantással a fia máris átterelte másra a szót. Rendeltek, és míg az ételeket várták, máris elkezdett mesélni a messzire szaladt gyerek, az elmúlt sok évéről, az eddigi, elmúlt életéről. Sosem beszélgettek így, vagy talán csak egészen kicsi gyerek korában. Erzsike meg is hatódott, picit még szipogni is kezdett. A vacsora nagyon finom volt, szépen tálalták, és az este végére Erzsike úgy érezte, tényleg visszakapta egyszer elvesztett, szeretett kisfiát. 

Erzsike minden aggodalma eloszlott a következő hetekben. A gyerek dolgozott, rá-rá nézett, elintézett 1-1 bevásárlást, elkért és befizetett 1-1 számlát is. Érdeklődött anyja dolgai, programja után is, és még ösztönözte is, hogy mozduljon ki néha. 

Anikó és János hónapokkal a fiú hazatérése után futott össze először az udvaron. 

- Jó napot! Ön lenne az ápolónő, aki anyámat rendben tarja? –szólalt meg János 

-Igen, örülök, hogy végre látom! Anikó vagyok. –nyújtotta kezét a férfi felé.

-János, de hívjon kérem Janinak, mint mindenki. –elfogadta a felé nyújtott kezet, miközben beszélt tovább – köszönöm, hogy anyut ilyen szépen kezeli, korát meghazudtoló egészségnek örvend, aminek én nagyon örülök. 

-Önmagának köszönheti ezt az édesanyja, odafigyel szerencsére magára nagyon, és mindent betart, ami jót tehet neki. 

-Tegeződhetnénk? Igen, persze! 

-Köszönöm! Nem akarom feltartani, tudom, siet a következő beteghez, csak szeretném jelezni, ha bármiben segíthetek, vagy ha édesanyámmal valami változás volna, kérlek, ne habozz megkeresni engem! 

-Rendben van! Szaladok is valóban tovább, legyen szép napod! 

-Köszönöm, minden jót kívánok Neked is! 

A beszélgetés közben persze János szépen végig mérte Anikót, és el kellett ismerje magában, hogy ez 1 igen jó nő, kedvére való lenne. Ugyanakkor tudta, óvatosan körbe kell puhatolni, hiszen az anyja kiskedvence, ez már világos, és talán férjnél van, ami nehezítheti az udvarlást. A következő napokban be-be ült kicsit az anyja mellé, és finoman érdeklődött. Javít-e a kezelés, amit kap. Meddig kell ezt? Kell-e időnként valami vizsgálat? Jól csinálta, mert az anyja előbb szinte felhúzta magát azon, hogy úgy tűnt, fölöslegesnek érzi ezeket a kezeléseket, elhúzottnak, nem megalapozottnak… aztán persze Jani megnyugtatta, hogy csak képben akar lenni –és ez után kezdett el magáról az ápolónőről kérdezgetni. Úgy adta elő, hogy ismerős neki, de nem tudja hová tenni. 

- Falubeli ez a lány, anyukám? Biztos, hogy kicsi lányka volt még, amikor én már léptem is le innen, de valahogy olyan nagyon ismerős. 

- Nem, nem lehet neked ismerős, ez kizárt. Egyrészt 14-15 évvel fiatalabb tőled, ami okán ismerd el, téged az ilyen kicsi lányok akkoriban nem igen érdekeltek, azt se tudtad, a világon vannak. No, meg városi lány, és most is a szomszédos városban él, onnan jár ki ide, hozzánk. Persze olyan, mintha itt élne köztünk, hiszen reggeltől sokszor késő délutánig itt van, de a lényeg akkor is az, hogy ide, a faluba csak dolgozni jár. 

- Pár kilométer a város, autóval 10 perc sincs, tehát közel van. No, és családja nincs? Már hogy így ráér veletek bíbelődni egész nap? 

- De, van neki férje, meg 1 kislánya. Nagyon sokat dolgozik a férje is. Mentős. Az a szerencséje, hogy az anyja is, anyósa is igyekeznek segíteni, például a kislány körül. 

Jani másra terelte a szót, nehogy anyja gyanút fogjon, hogy kiszemelte magának Anikót. Így tényleg csak egyszerű érdeklődésnek tűnhetett, hogy kérdezősködött. 

Csörgött a telefon, és ismeretlen telefonszámot írt ki a készülék. Anikó felvette.
- Szia, Jani vagyok az Erzsike fia a Diófa utcából. –szólt bele a hívó.

 - Oh, szia! Baj van?- meglepődöttségét titkolni sem tudta volna Anikó. 

-Nem, szerencsére szó sincs ilyesmiről! Elkértem anyámtól a telefonszámodat, hogy felhívhassalak, így meglesz neked is a számom, kérlek mentsd el! Ne legyen rá szükség, de ha mégis bármi történne, el tudsz érni. 

A hívás véget is ért, elköszöntek. 

Anikó a telefonszámot valóban el is mentette a telefonkészülékbe, és nem tudta megmagyarázni, hiszen semmi okot nem adott rá, de valami nyugtalanság vette körül a beszélgetés kapcsán. Azt nem tudta volna megmondani, hogy jó vagy rossz érzése támadt-e. 

Alig 2 nappal később Jani újra hívta Anikót, és kérte, üljenek le 1 kávéra valahol, ha beleférhet ez Anikó idejébe, mert az anyjával kapcsolatban szeretne vele beszélni, ha lehetséges. Anikó gondolkodott kicsit, majd gondolt egy merészet, ne csak kávé legyen, hanem süti, és a kedvenc cukrászdáját nevezte meg helyszínnek, a város szívében. Időpontot is hamar találtak, másnapra, ami mindkettőjüknek megfelelt. 

- Nagyon pontos vagy!- üdvözölte János, és felállt a székről, kihúzta a széket Anikónak, udvariasan ültetve le az asztalhoz. 

- Nálam az idő, a pontosság nagyon fontos alaptétel. Ismered esetleg Wass Albertet? Ő írta meg egyszer nagyon szépen, egy tanmesében, hogy ha valakinek az idejével játszol, a legértékesebb dologgal játszol, amivel csak lehet. Mert elvesztegetett, mástól ellopott időt nem lehet sehogy jóvátenni. 

- Sosem késtél randevúról? 

- Nem, nem volt szokásom. 

Rendeltek, süteményt is, kávét is. 

- Köszönöm, hogy eljöttél. Rá is térek a lényegre, anyámmal kapcsolatban akartam érdeklődni Tőled.

 - Változatlanul jól van, nincs miért aggódnod. 

- Ennek örülök. Bevallom, a hazai viszonyokat nem igazán ismerem, újra tanulási folyamatban vagyok azt illetően, hogy itt mi hogyan is van. De rákeresve azt látom, hogy vannak itt is elérhető rehabilitációs intézmények. Anyámnak nem volna jó, ha ilyen intézménybe bekerülve, egy alaposabb kezelés sorozatot kaphatna? 

- Igen, értelek… de, valóban alaposabb kezeléseket kaphatna, és lehetséges is, hogy tartósabban javítana az állapotán. Javasoltuk már neki mi is, a doktor úrral, de nem akart élni a lehetőséggel, mert ez általában 4 hét kezelést jelent, végig benn fekvéssel, és félt, hogy addig mi lenne a kutyával, a házzal… 

- Megértem. Most azonban már ezek miatt nem kell aggódjon, itt vagyok. Figyelek a házra, a kutyát se hagyom éhen halni, neki meg társasági élet is lenne, és az egészségének is jót tenne. 

-Igen, igazad van. Valahogy eszembe sem jutott ez mostanában. 

- Sok a dolgod, ahogy látom, egy túlfeszített életet élsz. Mindenre nem lehet energiád… 

- Jól látod… 

- Azért öröm is akad a napjaidban? 

Anikó hallgatott. 

- Ne haragudj, semmi közöm hozzá! –folytatta Jani- Azt mondd el, mi a menete, hogy anyám bekerülhessen 1 ilyen kezelés sorozatra… 

Átbeszélték, megegyeztek abban, hogy nem intézkednek Erzsike háta mögött, hanem Anikó szépen beszél vele, amikor legközelebb megy hozzá. 

- Köszönöm, hogy szántál rám az idődből! –szólalt meg Jani, és keze az asztal tetején Anikó kézfejét megsimította. Anikó teste megfeszült, belenézett Jani szemeibe, majd elhúzta kezét az asztalról, és összekulcsolta 2 kezét az ölében. 

- Igazán nincs mit köszönnöd. Nagyon kedvelem édesanyádat, és öröm, hogy így gondolkodsz, gondoskodsz róla! Nagyon félt tőle, hogy ha hazatérsz, milyen hétköznapok várnak rá. 

Jani fizetett, majd távoztak. 

2 hét telt el. Anikó a szokásos kezelésre érkezett Erzsikéhez, azonban ijedtségbe fordult, ugyanis Erzsike a padlón fekve nyöszörgött, ahogy az ápolónő belépett. Kiderült, hogy nagyot esett, és mivel a lába furcsa pózban helyezkedett le a testéhez képest, Anikó nem merte megmozdítani, azonnal mentőt hívott. Amint a mentőket hívta, hívta Janit is. Jani kérte, várja meg mindenképp, egy munka miatt kb. 20 percnyi útra van, de igyekszik. Jött a mentő, vitte Erzsikét, Anikó pedig várta Jánost.

 - Pár perccel késted le a mentőt. 

- Mi történt?

 - Elesett, de elég rosszul sikerült ez neki, sajnos valószínű törte a csípőjét, megint. A röntgen már várja, amint oda ér vele a mentő. 

Megbeszélték, hogy a kórházban hogy zajlik le az egész, Anikó adott telefonszámot is a kórházi osztályhoz, ahol majd érdeklődhet Erzsike után. Már felvette a táskáját, indult volna el, ám amikor az ajtóhoz ért, János átnyúlva a feje fölött tenyerével visszanyomta az ajtólapot. 

Anikó heves szívdobogással megfordult, és máris Jani arcát találta szó szerint az orra előtt. 

- Nem akarlak lerohanni, de biztosan levetted már, hogy nagyon megtetszettél nekem. 

- Férjnél vagyok, és nem is adtam okot rá, hogy rám mozdulj! 

- Az, hogy férjnél vagy, még nem jelenti, hogy boldog is. Boldog vagy Anikó? 

Anikóról izzadság cseppek kezdtek elindulni, fülében hangosan dobolt egy ér, és hevesen dobogott a szíve. Hallotta a kérdést, de valahogy képtelen volt választ adni rá.

- Látom, nehéz csípőből válaszolnod. Nézd, tapasztalt ember vagyok, tudom, hogy bolond, naiv álom lenne, hogy elválj, csak azért, hogy esélyt adj nekem. Hallottad már azt a mondást, hogy nős ember is lehet boldog, csak a felesége meg ne tudja? Milyen érdekes, hogy az ilyen mondások is előbb gondolnak a férfiakra, és szinte sosem a nőkre, de én azt mondom, ez fordítva is igaz lehet… férjes asszony is lehet boldog, csak a férje meg ne tudja… 

Jani kicsit hátrébb hajolt, de tenyerét az ajtólapról még nem vette le. 

-Anikó, mond csak, hűséges típus vagy? Ez zavar? 

-Nem, ez nem zavar, és igen, hűséges típus vagyok! 

-Ha megtalálnám azt az udvarlási módot, ami neked igazán bejön, akkor is hűséges maradnál? 

-Igen, hűséges maradnék! 

-Ha kitartóan így ostromolnálak, 20 perc után is ezt mondanád? 

Anikóból kitört a nevetés. 

-Igen, 20 perc intenzív udvarlás után is hűséges maradnék.

Jani csábítóan mosolygott, és még csak nem hagyta abba: 

-és ha hetekig így, a neked tetsző módon udvarolnék? 

- Add fel Jani! Hűséges feleség maradok! 

Jani még bocsánatot kért, de hozzátette, ha Anikó netán mégis meggondolná magát, egy szavába kerül… sőt, szólnia sem kell, csak egy apró jelzést adjon, Jani érteni fogja. 

(alább 1 zenei videót hozok, ha csak 1 képet látsz, kattints a kép közepére, és elindul)

Ahogy eljött a háztól, elővette a telefonját, és felhívta a férjét. 

Laci ijedten vette fel –csak baj esetén hívják egymást munkaidőben.

- Semmi baj, Laci, csak hallani akartam kicsit a hangodat! 

-Minden rendben, tényleg? Zaklatottnak tűnsz! 

- Este teremtsünk egy nyugodt fél órát, és elmesélem… hazafelé vehetnél 1 üveg bort. 

Laci feszülten csinálta végig a munkaidő hátralévő részét, érezte, hogy valami komoly dolog történt. Megvette a bort, aztán gondolt egyet, vett egy kis csokor virágot is –úgy érezte, bármi van is, ez most jól fog jönni. 
Amikor az esti szokásos menetrendben elértek oda, hogy kislányuk édesen aludt, ők pedig hátradőlhettek kettesben, kibontották a bort, és Anikó elmesélte, hogy bizony egyik ápoltjának fia ajánlatot tett neki.

 - Már vártam, hogy mikor moccan rád valaki, hiszen jó nő vagy, Anikóm! Ráadásul egészen taposómalom az életünk, kevés energia és idő jut romantikára. 
Anikó szeme a vázába tett virágra tévedt, és elmosolyogta magát.

 A felbukkant kísértés felrázta mindkettőjüket. Aznap éjjel úgy szerették egymást, mint már nagyon régen nem. Laci igyekezett ezután tudatosabban jobban figyelni arra, hogy kicsit kedveskedjen, udvaroljon Anikónak, jutalma is meglett érte, mert Anikó szerelmesebben bújt hozzá, úgy valahogy, mint kapcsolatuk elején...

Nagyréde, 2025.01.25.

pici utóhang: remélem, a történeten nem érezni meg, de 2024.01.26-án írtam meg az első felét nagyjából. Aztán elfogyott az időm, lehetőségem rá, és bizony szó szerint 1 évet váratott magára, hogy befejezzem. A fejemben, lelkemben megvolt a sztori, de bepötyögni valahogy sosem sikerült ennél előbb. Persze 2024.decemberében is történtek olyan személyes élmények, amelyekből aztán bele szőttem ebbe a történetbe, így azt hiszem, valahol mégsem véletlen, hogy nem született meg készre előbb. ;) :)