Barátnők I.

  Úgy tartja a régi mondás, és ezt is adják sokszor jó tanácsnak a bölcsebbek: „Igaz barát a bajban ismerszik meg!” 
Az is igaz, hogy egy-egy történés, más szereplőkkel, ám lényegében mégis ugyanúgy újra és újra megtörténik életünk útján. A barátságról az életben én is kaptam kísértetiesen hasonló leckéket a sorstól, ezekről szeretnék most mesélni. 

  Felnőttként kötöttünk barátságot. Ezeket a kapcsolatokat már eleve tartósabbnak gondolja az ember lánya, hiszen érett fejjel, tapasztalatokkal a hátunk mögött már a választás is megfontoltabbnak tűnik. Piri idősebb volt tőlem, nagyjából egy évtizeddel, válás után próbált, fiát egyedül nevelve talpra állni. Pályakezdő fiatal voltam, az önálló, saját élet elkezdése előtt. Sokat beszélgettünk, úgy éreztem, kölcsönösen sokat is formálunk egymáson. Míg ő óvatosságra intett, tapasztalatokat osztott meg velem, addig én a fiatalság pozitív szemléletéből, lendületéből csepegtettem neki vissza! 
Hamarosan aztán jött az életembe egy férfi, akivel viszonylag rövid ismeretség után házasságot is kötöttünk. Piri, bár meghívtam, és nem is jelezte, hogy nem tud részt venni, nem jött el. A házasságkötő terembe indulásig egyre csak az ajtót néztem –őt vártam. Majd a házasságkötés helyszínére érve is azt néztem, hátha felbukkan (gondoltam, én naiv, hogy csak erősen késik) –hiába. 
Később persze magyarázattal szolgált, én pedig hittem neki.  
Tíz évnyi időt éltem férjem révén egy addig számomra ismeretlen településen, amely valóban, nehéz anyagi helyzettel küzdő barátnőmnek nagy távolság volt, 45-50 kilométer. Ám a tíz évnyi idő alatt egyetlen egy alkalommal sem jött el hozzánk, míg én számtalanszor jártam nála. Lányom születése okán előbb táppénzen voltam, majd gyeden és gyesen. Az otthon töltött babázás időszakában én néha felhívtam őt telefonon, azonban kezdett egyoldalúvá válni, mert Ő sosem kezdeményezett telefonhívást. Az internethasználat gyerekcipőben járt, és kevésbé volt általános.  Igaz, amint visszatértem a munka világába, barátságunk is újra szorosabbá vált megint. Nem említettem még: kolléganők voltunk, de nem találkoztunk napi szinten, sőt! Ugyanazon cég két, egymástól távol eső területi irodájában ugyanazt a beosztást vittük. 
A szorosabbá válás idején számtalanszor mentem hozzá, bajaimmal, bánatommal, de örömömmel is gyakran felkerestem. Ha személyesen meglátogattam, ritkán mentem üres kézzel; tudván, hogy nekem jól megy sorom, neki nehézkesen; és őszintén öröm volt, ha adhattam, még ha csak apróságot is! 
A válásom után egy igen nehéz időszakomban azonban még inkább megerősítve látszott, valóban jó barát. Bár mindketten nehéz anyagi helyzetben voltunk, tudtam is, hogy anyagi javakkal engem nem tud segíteni, egy telefonos csomagnak hála, ingyen tudtunk telefonálni. Lelkileg maximálisan támogatott, naponta többször hívott –tudta, hogy nagy szükségem van rá! Jobban kellett a lelki támasz, bárminél, és velem volt! Sosem felejtem ezt el neki, akkor is, most is hálával tölt el, hogy a bajban úgy segített! 

Hamarosan rendeződni is kezdtek soraim.  

Új kapcsolatom kibontakozása idején szintén vele osztottam meg mindent. Érzéseimet, kétségeimet. 
Barátnőm szilveszteri bulit rendezett, ahol együtt meg is jelentünk. Jót mulattunk, jól éreztük magunkat! 
Majd a következő november közeledtével, az élet erős kihívás, feladat elé állított. Kiderült, hogy babát várok (nem számítottam rá!)–már elvetetni sem lehet. Az apukával be is jelentkeztünk házasságkötésre, miután úgyis megkérte már a kezem. A nagy esemény előtt egy paraszthajszálnyival elcsúsztam a jeges úttesten, és dupla bokatöréssel kerültem még aznap a műtőasztalra. Ám úgy döntöttem, az esküvőnek már csak azért is meg kell lenni! Félidős kismamaként, gipszben, járókeretre támaszkodva mentem férjhez. Mivel mindkettőnknek második házasságkötése volt ez már, csak a szűk baráti kör (és 1-2 közeli családtag) volt jelen az eseményen, melyet egy egyszerű kis uzsonna követett, ezt elköltve pedig mindenki ment a dolgára tovább. (Emlékszem, szeretett ex-kisfőnököm történetesen vizsgázni.) 
Piri a meghívottak között volt, részemről az elsők között került fel a meghívandók listájára. 
Napokkal előtte lemondta a meghívást, illetve ez nem pontos így! Felhívott, azzal, hogy aznapra sajnos olyan halaszthatatlan dolga akadt, amely kapcsán csak a szertartásra tud eljönni, majd azt követően azonnal mennie kell. Azt viszont ígérte, hogy a szertartáson magán ott lesz. Természetesen nem jött el. 
Teltek a hetek, hónapok, feküdtem itthon, és bizony, hiába hívott volna ingyen, akkor beszéltünk, ha én hívtam fel. Majd megszületett a kisfiam, aki ma már 2,5 éves nagyfiú, okos, értelmes, beszédes. Piri a fiamat élőben nem látta.  Közelebb vagyok hozzá, nincs közöttünk lakhelyileg akkora távolság, mint sok évig volt. Anyagilag ő is rendezettebben él már –meg még nem látogatott. Utolsó telefonhívásunk nagyjából 1 éve történt, akkor is én hívtam fel őt.  

Sosem bántottam, nem emlékszem egyetlen gesztusra, szóra sem, amit nem kellett volna megtennem! Úgy élem meg, a jó idején hagyott el. Akkor, amikor meg tudtam mutatni a világnak, de leginkább magamnak, hogy másodszor is újra tudom kezdeni, hogy bármiből fel tudok állni! 

Piri talán úgy tudja, hogy még ma is barátnők vagyunk. Én viszont azt tudom, hogy legjobb barátnőmnek hittem, és e hittel bizony megcsaltam magam! Azt érzem, hogy hiába volt a bajban tényleg mellettem, a jóban mégis elhagyott! Hiszen barátnő lehet az, aki évekig nem is érdeklődik felőlem…? 



2015.11.24.

Halk utózönge: 2017-es év még felülmúlta a várakozásokat, vele kapcsolatosan, és nem pozitív irányban. Ha lesz egyszer kedvem hozzá, megírom a történet életbeli befejeződést, folytatásként.