Búcsúlevél I.

Régen írtam már Neked úgy igazán levelet! 

Pontosabban úgy érzem, mintha egy örökkévalóság telt volna már el! 
Erre a levélre már néhány napja készülök. Ma reggel bukkant fel bennem teljességgel a bizonyosság, a már el nem nyomható vágy, hogy belefogjak. Sok kis kósza, szép gondolat fogalmazódott meg, s most úgy érzem, nehezen jönnek a szavak. Bocsásd meg kérlek, ha kicsit döcögős, esetlen lenne majd!

Új dolgokat hoznak napjaim. Új embereket, új impulzusokat. A napokban ébredtem tudatára, hogy életem egyik része, sorsom morzsája, hogy gyógyítani vagyok képes. A szavaimmal. A lényemmel. A figyelmemmel. A tisztán látásommal. S amikor megtalál egy lélek, s leteszi elém minden bánatát, rá figyelek, s minden sejtemmel, minden rezdüléssel átélem, amit érez; ami benne zajlik –enyém lesz! S amikor finoman, lassan, szeretettel, óvatosan gyógyítgatni kezdem vérző, sajgó lelki sebeit –magam is gyógyulok! Talán ez a fizetség cserébe! 

„Ahol a figyelmed, ott a lelked!” 

–emlékszel? Szeretem, nagyon magaménak, nagyon igaznak érzem ezt a mondatot! S a figyelmet olykor saját magamról, saját bánataimról, saját érzelmeim mélyéről elvonja egy-egy ember, ki hozzám a legnagyobb bizalommal gyógyulni tér. S hálás vagyok érkezésekor! Mert azzal, hogy saját lüktető szívemről elvonja figyelmem, elkezdi bennem távolítani a dolgokat! Amikor elkezdek reményt, hitet, pozitív gondolkodást indítani a gyógyítás során a másik emberben, a neki írt, magam mélyéről neki előkapart gondolatok rám is hatnak, formálnak, engem is gyógyítanak! S mire eltelik néhány óra, néhány nap, a másik oldalon egy lélek fellélegzik, újult erőre kap; s itt, nálam, rá tudok látni saját dolgaimra úgy, mintha valaki más gondja, baja, búja volna. Könnyebbé válik. Összezsugorodni kezd. S képessé válok fájdalmak nélkül meggyógyítani ezt is! 

Visszaadtad nekem a könnyek országának kincseit! Derűs, vidám, optimista lényem megtapasztalhatta a szívből jövő, tiszta könnyeket. Minden éremnek két oldala van. Minden dolgot több szemszögből lehet látni. Ha valaminek csak egyetlen oldalát ismered –nem ismered igazán, s valósan értékelni sem tudod!

 Önzetlenül, akaratlanul, tudatosság nélkül adtál, én most mégis, szívem teljes megnyitásával, őszintén köszönöm Neked! 
A sors kegyeltje lehetek, figyelnek rám nagyon odafenn! 

Új ajtókat nyitottak meg nekem! 
Újra gyógyítani indultam, s magam gyógyultam leginkább meg! Most újra enyém a derű, a nyugalom, az optimizmus, a szépet látni tudás minden hatalma. 
S igen, másként enyém ez ma, mint volt enyém hónapokkal ezelőtt! Teljesebb. Igazabb. 
A figyelmem elvonták, másra irányították, és lelkem is erőre kapott, új csodára csodálkozik rá. Bearanyozza mindennapjaim ez az új csoda. 

Bevallom, Tőled tudatosan léptem hátra. 
Úgy éreztem, megszűnt már közöttünk a kiegyenlítődött harmónia… áradtak belőlem a szavak, az érzelmek, az impulzusok… s bár elfogadtad, néha még rezzentél is egyet-egyet, mégis egyoldalúvá kezdett válni… Azt gondoltam, ez egy jel! Jel. Azt akarja mondani: lépni kell. 
S úgy gondoltam, ha hátra lépek, akkor két dolog lesz lehetséges. 
Az egyik –utánam kapsz, mert mindaz, amit addig adhattam, hiányozni kezd. 
A másik, hogy fel sem igazán fogod, észre sem veszed –s akkor már porba kell hulljon, mint az őszi, elengedett levél…mert ideje lejárt. 

Nagyon nehéz volt önmagam legyőzni! S betartani azt a magamnak tett erős ígéretet, hogy nem árasztalak el tovább gondolataimmal, dolgaimmal. 
Voltak ezredmásodpercnyi villanások, amikor azt hittem, nem is leszek erre képes. Mégis sikerült. 


Emlékszel? Egy kora esti őszi erdőben köd ereszkedett a fák közé. Ott ültünk, egymás mellett… ami belőlem felbukkant, nem esett neked rosszul. Oda tudtál lélekben, testben vonni magadhoz engem. Talán kicsit jól is esett…

Hazaérve ajándékot kaptam tőled, még azon az éjszakán. Néhány gyönyörű sort. S bár a lelkem simogatta, nagyon jól esett, nem tudtam megállítani könnyeim, s bevallom: nem értettem, miért sírok! 
Olvasd el újra azt a pár sort! 
Mit üzen? Üzeni, nekem, hogy jó volt, ott lenni, együtt… hogy szíved dobbant belé, a pillanatba… ám üzeni azt is, hogy a pillanat véget ért, és az élet megy tovább. 
Lezárod! Lezártad. Sokszor zársz… 

Magam úgy kezdek a dolgokba, hogy nem tudatosan, de fonalat szövök, láthatatlanul, amire gyöngyként kerülnek fel az újabb és újabb történések… 
Te nem fonsz fonalat, nem fűzöl láncot. 
Gyártasz gyöngyöket, s bedobozolod őket. 
A frissen megszületett igazgyöngyöt önmagában őrizve máris elteszed. S már abban a pillanatban, amikor e gyöngyöcske a dobozába gurul, nem tudod, ennek a gyöngynek lesz –e párja; s mikor veszed elő újra, hogy fényét megmutathassa. 

Ott, azon az estén, a leszálló ködben, nekem szegezted éllel a kérdést: 
 „Három-négy hónap múlva hogyan fogsz minderre gondolni?” 
Nem válaszoltam, képtelen voltam válaszolni! Mindent, amit kaphattam–kincsként őrzöm! 
Bele véstelek Téged a szívembe, s már lelkemben lüktetsz, részem vagy! Bármikor, bármikor lelkem életének során, ha majd visszanézek, csodának foglak látni Téged! 
S gyönyörű emlék lesz számomra minden megélt pillanat, minden elindult szó, minden felbukkant gondolat! 

Nincs hatalom, mely valaha ezt elvehetné tőlem! 

Csoda voltál nekem, s bármily furcsának tetszik is, csodának maradsz meg bennem! 
Így őrizlek! 
Mindörökké! 


Bármilyen kapcsolatról legyen szó, a kapcsolat két emberen múlik. 
Mindkettőnek tenni kell érte, dolgokat. 
Néha ugyan az egyik lép nagyobbat, máskor a másik tesz jobban… olyan ez, mintegy finom keringő… addig szép, addig jó, míg a két lélek együtt figyel a lépésekre, jelen van a táncparketten, s el nem engedi a másik kezét. 

 A zene most elhalkult… csend van. 
Mély, nagyon mély csend! 
A tánc, úgy érzem, véget ért… hibás vagyok!? Lehet…hagytam lehullani az engem fogó, kereső kezet…  
Talán most felbukkan benned a kérdés: MIÉRT??? Miért?   
Visszaadtad nekem a könnyek országát. S talán magam meg tudtam mutatni Neked, hogy tisztán érezni –bizony, képes vagy még! 
Kevés ez? Kevés, mondd? 
Nem hiszem! 
Úgy hiszem, mindketten sok-sok kinccsel lettünk gazdagabbak! 

Köszönöm Neked, hogy ezen az őszön velem voltál! 
Köszönöm, hogy magamnak egy újabb oldalról megmutattál! 

Van, hogy egy ajtót be kell zárni. Rossz, ha félig van becsukva, és nem tudod, mit kezdj vele! A félig csukott ajtón, a folyosóra vetődő fénycsík zavart kelt… riaszt… furcsa… vágysz rá, hogy vagy világítson teljesen, vagy sötétedjen el! Ne maradjon éles, vágó pengének tetsző, a sötétséget metsző fény… 

Becsukom ezt az ajtót. Úgy érzem, ezt kell tennem. Megfogom hát a kilincset, fejem bedugom még, egyetlen pillantást vetve az ajtó mögötti szép világra, majd határozottan a folyosóra lépve behúzom, s elengedem kilincsét. 
Létező leszel számomra továbbra is! Egy ember, akinek arcát szívesen látom, kinek szavait szívesen hallom, kiről örülök, ha valamit tudhatok… De már nem leszel nekem az álmaimban szereplő FÉRFI. Aki tegnap voltál –mára már nincs sehol. 

Naponta változunk. Felkelsz reggel, és nap közben ezernyi hatás ér… és mire este lefekszel, ugyanabba az ágyba, ugyanazon ritmus szerint –már nem vagy többé ugyanaz, mint aki reggel voltál! Bennem is lezajlott egy hatalmas változás. A férfi, kit benned láttam meg: már nincs tovább. Porba hullt…

  Az őszi levél, a napsütésben fürdő őszi erdő –nekem már, míg élek, Téged fog felidézni! Tegnap még valóság voltál… mára emlékké lettél.  Így búcsúzom. 
Kívánom, hogy találd meg újra azt a vágyat, ami megnyitni képes! 
Kívánom, hogy adja meg Neked a sors ne csak a gyöngyöket, de a gyöngysor készítés vágyát és képességét is! 
Köszönöm, hogy része voltál életemnek! Köszönöm, mindazt a tengernyi csodát, amit kaphattam általad! 
Köszönöm!  

2011.10.13.