Mindenkit elnevezek. Aki csak kicsit is közel áll hozzám, kap egy becenevet.
(Na jó, néha még az ellenségek is –bár ez már inkább gúnynév kategória.)
Itt vagy most Te, és tétován állok…
Ízlelgetem a betűket, ragokat nyelvem hegyén –és egy se jó… egyet sem érzek találónak.
Már lüktet bennem impulzus Rólad, és tudom, valahogy hívnom kellene Téged…
Neveden kellene nevezzelek –ha tudnám azt a nevet, amit el is fogadok tiédnek.
Már hatással vagy rám, az életemre… már nem egy idegen vagy, már egy fénybe kilépett lélek vagy, akit tisztán érzek, mélyebben látok –máshogy, mint amit egyszerű, nagyra nyitott szemekkel lehet.
Felfigyeltem rád. Megálltam.
Tudom, hogy most új utak kapujába léptem, az út elején pedig Te nyújtasz felém hívó kezet.
Meg kellene nevezzelek… de még csak az érzeteket húzom magamra, amikkel érkezel felém… szemem sarkából figyelem rezdüléseid, várakozom… ízlelgetem a friss levegőt, és igyekszem látni is, nem csak megszokásból nézni.
Ígérem, lesz még neved…
" Meg kell hát tanulnunk újra lélegezni,
És a nagy hideg sötétben bátran lépegetni.
/.../
S ha valamelyik utamról vissza se térek,
Hidd el, TE akkor is mindig érezni fogod,
Hogy veled vagyok, veled vagyok."
/EDDA dalszöveg részlet/
