Angyali üzenet

Lassan járt körbe, kereste az új arcokat. Meg is pillantotta az elsőt. Látható kíváncsisággal nézelődött körbe, csupa ámulat volt rajta. Se nem hosszú, se nem rövid barna fürtjei szinte repkedtek körülötte. Lábát vidáman lóbálta a hófehér, pufók felhő szélén.

Mellé érve köhintett egyet, majd nagy mosollyal köszöntötte.
- Szia! Leülhetek melléd?
- Igen, persze! Örülök is Neked, jól esne beszélgetni.
- Most jöttél. Ki vagy Te? Hogy kerülsz ide? Elmeséled?
- Igen… Már nem első alkalommal járok itt. Egy rövid kitérőm volt, most hosszabb ideig itt fogok maradni, azt hiszem. Fruzsi vagyok. Őrangyal.
Kicsit megállt a beszédben. Nagyot sóhajtott, talán nem is tudta biztosan, hogyan is kezdjen bele. Annyi mindent elmesélt volna valakinek, mégis, annyira nehéznek tűnt hirtelen.
- Nem kell sietned. Ráérünk. Tudom, hogy jó, ha kibeszélgetheti magából az ember. Sok érzés kavarog bennünk, és intenzív élményként hat, hogy most ide kerültél. Akarsz beszélni róla?
- Persze! Ki vagy Te? - talán csak egy kis bizonyosságot akart, hogy jó helyen, jó személlyel osztja-e meg történetét.
- Gábriel vagyok. Arkangyal. Több feladatom között e hely őrzője is.
- Köszönöm! – mosolygott, szeméből hála áradt- Szóval, kisbaba voltam most, legutóbb. Mielőtt megszülettem volna, belegabalyodtam a köldökzsinórba, és ide kerültem.
- Oh, ez nagyon szomorú! Tehát még csak nem is éltél?
- Ez olyan butaság, már ne is haragudj! Az emberek az életet olyan furcsán mérik, számolják! Komolyan! –hangjából érződött a neheztelés- Volt már kezem, lábam. Dobogott a kicsi szívem, hallgatták is sokszor a hangját e szívverésnek. Jókat aludtam, figyeltem az anyukám hasán keresztül hozzám elérő fényeket, hangokat. Imádtam anyukám meleg tenyerét, amikor a hasára tette, olyan jó volt hozzá bújni, belesimulni! Még játszottam is, minden este, az apukámmal. Kacagtam hozzá. Boldog voltam.
- Igen, igazad is van, ne haragudj! Igen, persze, tényleg éltél! Csupán nagyon rövid ideig…
- Igen. Szomorú ez, de ennek így kellett lennie!
- Miért? Te tudod, hogy miért?
- Igen, tudom miért. Igazából tudod, ez nagyon összetett! Sok oka van, mindegyik igaz, külön is, együtt pedig még igazabb.
- Valahol ott kezdődik, hogy anyukám és apukám nem voltak benne mindig eléggé biztosak, hogy egymás mellett van-e a helyük. Egy pillanatban meghozták a döntést, hogy igen, egymás mellé szegődnek, határozottan. Ekkor döntöttek úgy, hogy lehetne gyermekük is. Szinte azonnal megfogantam –így igazolta számukra az élet, hogy amit együtt elterveznek, az könnyedén meg is valósul. Jó úton járnak. A kismamaság zavartalanul zajlott.
Szüleim már-már elfelejtették, hogy léteznek csodák! Tudod, rá kellett döbbenjenek, hogy márpedig csodák azért igenis vannak! S mi lehetne nagyobb csoda, mint egy kicsi baba, aki még csak anyukája pocakjában növöget, de már tudatja, hogy létezik, és kommunikál is velük? Mára azt hiszem, újra hinni tudnak a csodákban… Tudod, az emberek számára megkopott a hit, a fensőbb világok felé vakokká váltak. Szüleimben is benne volt ez egy kicsit, rá kellett találjanak újra a hitre, a sorsra, az égi világra…

Elhallgatott. Újra mélyen szomorú lett, fénye elhalványult. Fejecskéjét lehajtotta.

- Megöleljelek? Szomorú lettél…
- Tudod, azért igenis jó lett volna, ha simán megy tovább, és velük lehetek még jó sokáig!
- Miért lett másként?
- Tudod, nekik együtt van megírva a sorskönyv! Ám ha simán megszületek, és szépen fejlődöm, gond nélkül, hamar szembetalálják magukat a hétköznapokkal, felőrli őket, és pár év múlva valószínűleg elvált szülők kislánya vagyok.
Nincs annál igazán összekovácsolóbb erő, mint egy közös tragédia! Ha egy esemény kapcsán együtt zuhansz a mélybe valakivel, és egymásba tudtok kapaszkodni, egymást támogatva, egymásban hitet, erőt, szeretetet találva fel tudtok állni belőle, az mindennél jobban megerősít! Nekik pedig meg kellett méretődni, így! Meg kellett cibálják, zilálják a kapcsolatukat, hogy megmutatódjon, mit bír, mit rejt, mennyire erős kötelék! Tudod, ha ezen most együtt lesznek túl, úgy, hogy megerősödnek szerelmükben is, akkor többé nem lesz az a vihar, az a sorscsapás, ami akadályt jelenthetne nekik! Hétköznapi gondok pedig fel sem tűnnek majd!
Őrangyal lettem. Édesanyámé igazából. Az ő angyala idős volt már, így most leváltottam. Innen, fentről fogok most már vigyázni rá, és segíteni neki.
- Csodálatos feladat!
- Igen az. Még azt nem tudom, hogyan tudok majd üzenni neki? Néha úgy szeretnék!
- Tudsz majd… hiszen ha valaha meghallja a nevet Fruzsi, Te fogsz eszébe jutni! Tudod?
- Igen, igazad van Gabriel! Most egy ideig biztos, hogy minden kisbaba rám emlékezteti majd… azt azért annyira sajnálom, hogy nem tudtam elmondani neki, hogy mindennél jobban szeretem!
- Tudta, érezte ő azt, emiatt ne félj! Álmában pedig megjelenhetsz, és el is mondhatod neki!
- Igen, ez jó ötlet! Ám félnék, hogy még szomorúbbá teszem, mikor fölébred! De azért átgondolom. Olyan sokat sír most szegény, és úgy szeretném a könnyeit letörölni!

Még beszélgetett a két angyal kicsit, majd Gabriel tovább indult, más, frissen érkezőket is üdvözölnie illett.

Fruzsi nézte a lába alatt elterülő bolygót, megkereste benne anyukája könnyáztatta arcát, kicsi szemébe neki is könny szökött. Apukája pont felállt, hogy ablakot nyisson. Fruzsi azonnal lenge szellőt indított kezével, rózsaillatot kevert bele.

„Drága anyukám, úgy sajnálom mindezt! Ne sírj, minden rendben van! Nagyon-nagyon szeretlek! Nézd, nézd meg apukámat, ő is sokat sírt mostanában, de nézd, nézd, ahogy rád tekint! Úgy szeretne egy öleléssel megvigasztalni végleg téged! Hívd magadhoz, öleld meg, és mond meg neki, hogy azt üzenem: nagyon szeretem!”

Félhangosan mondta el mindezt, és látta, hogy a két szempár egymásba fonódik, majd megölelik egymást. Szeretett volna ő maga is megölelni valakit…

„Már én vigyázok rátok, innen fentről!” –mondta még ki, egymás után többször, s könnyei lassan felszáradtak…

2017.06.12.