Hosszan csörgött a telefon, mire fel tudtam venni. A vonal végén nagymamám várt, és ahogyan elkezdte vázolni a megoldandó problémát, igyekeztem egyre nagyobbakat lélegezni, és minden ismert eszközömmel megpróbálni megnyugtatni magam, hogy ne a telefonban oktassam ki -már mégis. Meg megint. Mondadója végén jeleztem, hogy azonnal indulok, pár perc, és ott vagyok, így pedig inkább beszéljük ezt át személyesen.
Olyan nehéz, amikor bárkivel könnyedén megérti és megérteti magát az ember, kivéve ezalól a saját családtagjait. Bizony, valami kakukktojás lehetek -így érzem ám nagyon sokszor- a saját családomban, mert a legnagyobb harcaimat kommunikáció szintjén is itt vívom. A lelkiekről már persze nem is beszélve… Belépve a kis nyárikonyhájára már bizony úgy éreztem, megmaradnak tartósan a homlokráncaim. - No, mama itt vagyok. Tehát, mi is a probléma? - Beutaltak szakrendelésre, de nem ide… busszal legalább 2 átszállás lenne, meg ismeretlen is a városka, félek, eltévedek. El kellene engem oda vinni. Időben is jobban kiszámítható volna úgy. -Nem az első esetben beszéljük ezt végig. Én ott tartok, hogy nem értem az egész hozzáállást, még mindig -itt nagy levegőt vettem, és a kezemmel már turkáltam hátrafelé a homlokomból a hajat, amit csak akkor teszek meg, amikor már nagyon idegességgel küzdök-. Úgy látom, maga is újra elfelejtette az én szempontjaim és érveim. Az első, ami felmerül, hogy értem én, kell a biztonságérzet, és jó, ha nem megy egyedül, de a dokihoz úgyse engedi, hogy bekísérjem, kinn ülhetek csak a folyosón, akkor miért is kell elkísérgetnem, mint egy ötévest? Azt a városkát, azt a kórházat bizony én sem ismerem. Maradjunk annál a verziónál, hogy szerencsére! A legtöbb kórház nem egyetlen épület. Leparkolunk, valószínűleg valami fizetős parkolóba, majd bebarangoljuk ott a fél világot, és megállítunk nemtudom hány embert, mire a megfelelő épületet és emeletet megtaláljuk. Mindezt persze lábon, a maga erősen fájós lábával, azzal-azzal, amivel pont vizsgálatra megy.
Itt közbe akart szólni, le akart inteni. Viszont én felálltam ültömből, tettem valami tőlem szokatlan kézmozdulatot, emeltem a hangerőmön -jelezve mindezekkel, hogy nem engedem, hogy ne mondhassam el, amit gondolok.
-Szóval, mellé vegyek ki a szabadságomból egy napot, mikor a szabadság az sokszor bizony így is kevés. Anya vagyok, dolgozó nő, gyerekekkel. A gyerekeknek az iskolában annyi szünetük van, amennyihez nekem nincs hozzárendelt és kivehető szabadságom, így nekünk mindig probléma, hogy ezeket az időszakokat hogyan oldjuk meg, és ugye magát sem terhelhetjük egész napos gyerekfelügyelettel, így tehát hiába volna elvileg, a gyakorlatban ez ügyben nekem, nekünk segítségünk nincs. A munkahely sem úgy áll már hozzánk, mint magukhoz egykor! Közel sem biztos, hogy még ha elsőre rá is bólintanak, valóban kapok is szabadnapot, és ez akkor is így van, ha ezt nekem sokadjára sem hiszi el. Kérdezzen már meg róla valaki szomszédot, vagy nem tudom!
Megálltam, hihetetlen fáradtság terjedt szét rajtam. Lefelé nézett, a lába elé, a padlóra. Hallgatott, reméltem, próbálja felfogni, amiről beszélek.
-Amit leginkább nem értek, és kérdeztem már, nem egyszer, de még egyszer sem válaszolt: mondja már meg nekem, miért ciki az, ha megáll a betegszállító mentő a ház előtt?
Reméltem, hogy erre majd rám néz, és na most elmondja végre. Csak hallgatott, lefelé szegett fejjel, konokul.
-Azt még nem mondtam eddig, de figyeljen ide rám, és gondolja már végig, amit mondok! Beismeri vagy sem, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy szelektálva tartja be az orvosok utasításait. Van, ami szimpatikus, és betartja, van, amit meg nem tudom miért, de nem. Egyes gyógyszereket nem szed rendesen, mert drágák, és azzal is spórolni akar, hogy kevesebbet szed belőle. Jó, nem mosom meg ezért is újra a fejét -ez a maga döntése, nem tudok vele mit csinálni, arra se időm, se lehetőségem, se lelkierőm, hogy naponta 3-szor jöjjek, és én nyomjam le a torkán a gyógyszereket. Viszont, ha belátja, ha nem, az állapota folyamatosan romlik. Ami miatt egyre nagyobb az esélye, egyre közelebbinek vehető, hogy bizony, ha tetszik, ha nem lesz idő, amikor, ha akarnám, ha tényleg nagyon én akarnám bevinni egy vizsgálatra sem tehetem majd meg, mert nem lesz személyautóval szállítható állapotban. Fél a mentőautótól? Rosszul esik a látványa? Jó lenne pedig, ha lassan elkezdene megbirkózni a gondolattal, mert nagy valószínűség szerint az az időszak jön az életében, amikor ki kell ezt is próbálnia.
Tudom, azt is egyenesen sértésnek veszi, hogy nem elsőként mondom el, hogy eljöhet még az az idő, amikor nekem is még jobban kell törnöm a fejem, hogy hogyan oldjuk meg nem egy vizsgálatának leszervezését, hanem a mindennapos ellátását, az életét. Mert ahogy most kinéz, bizony, rá fog szorulni a segítségre, ami nem fog kimerülni 1-1 fuvarban… akkor is jól jönne majd, ha például el nem koptatott szabadsághoz folyamodhatnék… Hallgatott. Babrálta az ujjaival a térdénél az otthonka szélét. -Miért nem akar betegszállító mentővel menni mama? -kérdeztem meg újra, már legalább századjára az elmúlt hónapok során.
Csend. Válasz sehol. Elköszöntem hát, kértem, gondolja végig újra, amit beszélek, aztán jelezzen, ha döntött valamit. 2 hét múlva van a vizsgálat, sok idő a töprengésre nincs. Kilépve a kapun meglátott a szomszéd néni, integetve rámköszönt. Odamentem hozzá. -Itt voltál anyukám? -kérdezi meg. -Igen, jöttem, küzdünk. -Vizsgálatra kéne mennie, és nem akar mentővel menni most se? -Én ezt nem értem, Rozi néni. Ciki, hogy megáll a mentő a ház előtt? Mi a baj a dologgal? Kérdezem tőle, de még egyszer sem méltatott arra, hogy valamit válaszoljon. Annyit töprengek rajta, de nem látom az elfogadható választ. Fogom ezt érteni, ha idősebb leszek? -Nem tudom kedveském, én ezt nem értem. Számtalanszor megyek én is vizsgálatra, de sose jutott eszembe ilyen cirkuszt csinálni abból, hogy a gyerekek vigyenek. Annyi dolgotok van, annyit szaladtok, azt a napot meg úgyis a vizsgálatra szánom olyankor én is, be se tervezek semmi mást. -Igen, csak tudja, olyan érzetem van… lelkiismeret furdalásom, nem mondja, de mintha azt sugallná ezzel az egésszel, hogy nem szeretjük, nem szeretjük kellően, hogy nem törődünk vele úgy, ahogy kellene… bár, már az is megfordult a fejemben, hogy valamiért van esetleg benne egy kép, egy élmény, egy régebbi emlék, ami miatt neki a mentő az egyenesen egyenlő azzal, hogy soha többé nem jön már haza? -Oh, hogy neked mik eszedbe jutnak kedveském! Ilyesmibe én bele se gondoltam sose még! Jól megkínlódtat téged ezzel az egésszel. Lelkileg, úgy értem. -Gyötör, gyűr az biztos. Ráadásul azt hiszem, ezt észre sem veszi, nem is gondolja.
Elköszöntünk. Hazamentem. Másnap ebédidőben csörgött a telefon. Szűkszavúan annyit közölt velem, hogy felhívta a körzeti orvost, és kért betegszállító mentőt, az viszi el a szakorvoshoz, a vizsgálatra a kapott időpontban. Eltelt gyorsan a pár nap, meg is felejtkeztem a vizsgálatáról mamának. Csörög egye este a telefon, és már az első pillanatban éreztem, hogy szokatlan jókedvű. -Ma volt a vizsgálat, tudod, és mentővel vittek be. -No, hát tényleg! Na, kellett félni? Történt valami rossz? Nevetgélések közepette mesélte el, hogy három településsel odébb felvettek egy másik asszonyt is, akit ugyanoda, ugyanarra a vizsgálatra vittek, ahová őt. Kiderült az asszonyról, hogy 40-45 évvel azelőtt két évig kolléganője volt, és azóta se hallottak egymásról. A két özvegyasszony udvarolt az úton a mentősöknek, akik meg partnerek voltak a viccelődésben. Rendben letudták a vizsgálatokat, és hazafelé megálltak a mentősök, hogy dinnyét vegyenek nekik az úton. Mára -sajnos- egyre gyakrabban jön a mentőautó, hogy vigye, majd hazahozza. Már nem mindig jár utólagos jókedvvel elmesélni, hogy micsoda kaland volt kimozdulni így, de legalább már az miatt nem kell győzködni mamát, hogy kérje a vizsgálathoz a betegszállítást.
