A vázlatrajz
Egyhangúnak látszottak a napok. Ugyanazok az utcák, ugyanazok az emberek, egyforma arcok, megszokott történések…
Ez volt a látszat. Ám valami megváltozott. Ezt a változást csak ő tudta, egyedül. S őrizte, magában, mint valami titkolni való dolgot… mint egy bűnt, őrületet… mert nem tudott még mit kezdeni vele.
Álmaiban jelent meg… amikor első alkalommal álmodott egy rajzról: egyszerűen azt gondolta, sokat dolgozik. Tetovált. Régóta ebből élt, s nagyon szerette. Valóban ez volt az élete. Amikor kissrác korában tehetségesnek bizonyult a rajzban, valahogy senki sem vélte úgy hogy, kellene ezt fejleszteni benne. Arra pedig még ő sem mert volna gondolni, hogy lesznek idők, amikor sorsának útja a rajhoz kötődik –rajzokkal keresi meg mindennapi kenyerét.
Elszaladt már fölötte is kicsit az idő… negyven év. Érett férfi lett. Sok történés, tapasztalás van már a háta mögött. Sok év remény, és még több évnyi magány. A rajz… ha egy vendége álmát papírra, majd a bőrére vihette, az számára maga volt a csoda: a teremtés csodája, melyet Isten valahogy az ő kezébe, ujjaiba, vérébe oltott be. S ez a csoda átszőtte mindennapjait, örömöket hozott –de régóta ez volt egyetlen valós öröme.
Megszámlálhatatlan történés kapcsán úgy vélte: valami furcsa körforgás az élete… érzelmi mókuskerék, melyből nem látszik kiút. Felbukkan egy lány, szépen indul minden, udvarlás, romantika, esti séták kéz a kézben…s valami lassan, észrevétlen megszokássá, unalommá, probléma halmazzá változtatja az egészet, s huss –egyszercsak nincs tovább!
Sok éven át volt ereje újra és újra hinni, reményt látni, egy új történésben…
Maga sem tudta volna megmondani, mikor keseredett el annyira, hogy valódi hitét a szerelemben szíve mélyén eloltotta… onnantól másabbak voltak a napok, és másként mozdult a dolgok kereke. Jöttek, mentek lányok, nők, asszonyok… egyre kevesebb érzelemmel, egyre több ösztönös cselekedettel, egyre felszínesebben. S ezek a zsírpapírrajzos látszatok hamar oszlottak semmivé… egyre rövidebb idei okoztak valami kis varázst…
Így élt. Mióta? Nincs, aki ezt megmondhatná…
Igyekezett a tetováló szalont szépíteni, s kövét egyre többet koptatni… amikor csak jött valaki, dolgozott. S mivel egyre többen vitték szét jóhírét, egyre több betérő ember akadt… lettek visszatérő megrendelői is. Ideje, gondolatai így lekötődtek… azt gondolta, talán kihunyóban lévő érzelmei is jól elüldögélnek lelke legmélyén.
Egy este, késői zárás után nem vágyott haza. Elővette rajztömbjét, s szinte magától indult meg a keze… egy lány arcát hozták elő a grafitszürke, papírra húzott vonalak… Gyönyörűnek látta a rajzot. Máskor összegyűri, papírlabdát gyárt az ilyesmikből, és a szemétkosárba dobja…
Ezt az arcot azonban képtelen volt meg nem rajzoltnak venni. Kiakasztotta egy rajzszöggel a falra. Napokig szőtte át álmait a falon a rajz, s tekintete a pihenőkben, cigarettaszünetekben oda-oda kalandozott…
Néhány hét múlva már nem volt eredeti helyén a grafika. Egy vázlattömb első lapjára volt ragasztva, és a lapok elkezdtek megtelni ugyannak az arcnak lágy vonalaival… minden szabad kis idejében, egyedül töltött estéiben rajzolt. Amikor azonban kezdte úgy érezni, valahogy nem normális ez, egy fiók mélyére száműzte az álom lány albumát.
Hűvös volt a téli reggel. Nem volt hó, de dühös szél cibálta kabátját. Sapkát húzott ugyan, de így is úgy érezte, fázik a feje… aztán az jutott eszébe, talán a gondolatai jegesek… Az éjjelen töprengett… álmodott. Sosem álmodik. Sosem emlékszik arra, ha álmodna valamit… úgy érezte, életében soha nem is álmodott… de tegnap éjjel… tegnap éjjel igen!
Talán a telihold! Talán valami kórság belső láza, ami még nem tört ki rajta…
Próbált magyarázatot keresni…
Leginkább az álma tetszett furcsának, rémisztőnek, abnormálisnak.
Hajnali káprázatában ugyanis a vázlattömbjének főszereplője kelt életre… S az a lány úgy szerette, úgy ölelte… mint még senki sem.
Izzadva, ziháltan, zaklatottan ébredt. Emlékezett minden másodpercre: mint egy élő látomás, úgy hatott. Első pillanatában feljajdult, még a kezét is kinyújtotta a félhomályban –nem akarta elengedni őt!
Aztán elvánszorgott a fürdőszobáig, lezuhanyozott, sokáig folyatva magára a vizet…
S eldöntötte, ma gyalog megy be. Végülis a szalon és a lakása nem esik messze egymástól, egy bő tízpercnyi séta az egész, s a téli, zord levegő talán segít felébrednie.
Megnyugtatta a sűrű nap. Sok vendég, néhány új arc, néhány megszokott… a lejátszóból zene szólt, az ebéd nagyon jól esett… furcsállta is, régen élvezte így az ízeket…
Meggyőzte magát, hogy az éjjel: csupán egy múló álom volt. Talán vissza sem tér többé…
Ám következő éjjel újra álmodott… s a tünemény, éjjelente vissza-vissza járt hozzá.
A róla készített arcképek is előkerültek a fiók mélyéről… s kiegészültek… lett teste, simogatni való vonalai, lepelbe burkolt sejtelmessége…
Amikor aztán már naponta ebben a lázálomban élt, elkezdett azon gondolkodni, orvosi segítséget kér, berögzülni kezdett víziói miatt.
Újabb munkába temetkező reggel jött. Érkezett az üzletbe egy lány. Elsőre igazán semmi különös… a kérés, amivel jött, szintén nagyon egyszerű volt. Bokájára szeretett volna, egy finom, körbe érő rózsaszálat… neki fogott hát az alap megrajzolásának, megnézte a lány bokáját, s miután kicsit elbeszélgettek a munkamenetről, az utóápolásról, felhúzta gumikesztyűjét, s nekifogott a varrásnak. Közben szokás szerint igyekezett valami kis helyi pletykával, könnyed témával elterelni a vendég figyelmét, s szinte észrevétlen kérdezgetni közben: jól van-e? Nem érzi-e rosszul magát?
A rózsa a lány bokáját lágy ívben fonta körbe. Krémet, kötést kapott. A vendég elégedett mosollyal távozott… ebben a pillanatban máris úgy tűnt, hogy szinte ott sem volt.
A hajnali hold újra izzadtan találta… keze a félhomályban egy álomkép után kapva hullott le, a semmit eresztve szabadon, szomorúan…
Újra gyalog ment be dolgozni. Szemei karikáit megjegyezték a mindennapi haverok:
- Hiába, ilyen a jó barát, nem titkolja, ha rongynak lát! –gondolta magában, de szólni nem szólt, tudta jól igazuk van… árnyék… kerget egy halovány délibábot az éjszakákban, s lassan a való világban maga lesz illúzióvá… mintha nem is itt élne… mintha egy álomvilág kapuin lépne ki, majd be… s lelke otthonra nem e világban talál!
Befelé fordult, szótlanabbá vált, persze ebből többet érzett, látott, fogott fel minden jó barát, mint Ő saját maga! Okait csak a háta mögött próbálták keresni, de már kezdtek aggódni érte…
Kinn jeges szél fújt. Január volt. Nyílt a kis szalon ajtaja, és mintha lágy, nyári fuvallat hívna be virágillatot… orra finom dolgot érzett, s melegség áramlott szét fáradt testének minden csontján, izmain… fejét lassan fordította a bejárat irányába. Szeme tágra nyílt, felcsillant. Fehér kabátban, fehér kis kalapban, fehér csizmában egy téli angyal állt előtte…
-Evelin vagyok. Bejelentkeztem tegnap előtt. Egy barátnőmnek a bokájára készített egy rózsát nemrég… megirigyeltem tőle. Szeretnék én is egy rózsát…
- András vagyok. Örülök, persze, igen, bejelentkezett… -észre sem véve habogott.
- Tegeződhetünk? –talán menteni próbálta zavarát a tünemény, ki előtte állt.
- Persze. Gyere, foglalj itt helyet, s egy kis beszélgetéssel, rajzolással kezdjük…
A lány levetette habfehér kabátját, kalapját, kis táskáját maga mellé a földre rakta, ahogyan leült. Illata megrészegítette a tetováló mestert…
Rózsák rajza körvonalazódott néhány papírlapon… míg egy félig nyílt, kecses rózsa rajzra a lány rábökött. Megvolt a minta… a lány a bal lábszárára kérte ezt…
Kibújt csizmájából, majd nadrágját is levetette, s András a szemét is csak a lány térdeinek vonaláig emelte fel…
Amíg előrajzolta a lány kifogástalan bőrére a varrás alapját, ujjain áram szikrái csaptak át… vére forrni kezdett… sosem tapasztalt vágy lett rajta úrrá.
Most igazán sajnálta a szakma higiéniai előírásait… szívesen hagyta volna el a védőkesztyűt, hogy a csodás teremtmény lábát ne kesztyűben kelljen fognia…
Míg dolgozott, lassabban indulva és érkezve minden mozdulat, pikáns gondolatait képtelen volt elhessegetni! Felcsapott benne magasra a vágy, hogy valahogyan kell még látnia ezt a lányt!!! Nem engedheti el!
Beszélgetése most nehézkes volt, annyira felkavarta az élmény, hogy alig tudott kinyögni néhány szót… a kedves segíteni igyekezett, talán megérezte zavarát…
Mire a kötés a varrásra került, már nem tudott másra figyelni, csak zakatoló gondolataira, amik azt lüktették halántéka mögött: ne engedd egyszerűen kisétálni innen őt!!!
- Mivel tartozom? –hasított belé Evelin kérdése.
- Nem ez a szokásos tarifa… de… fogadjon el egy vacsorameghívást, s nem tartozik semmivel! –el is felejtette hirtelen, hogy két mondattal ezelőtt még tegeződtek…
- Rendben. –válaszolt azonnal, felvillanó mosollyal a lány.
Két hét múlva már az első éjszakára készült, a virágboltost kifosztotta a rózsaszirmokból.
Zaklató álmai eltűntek, s Evelin fiókja őrizte tovább az egykori, még ismeretlenül, róla készített vázlatrajzokat…
2009. dec. 3.