Mai nyomorultak 2020

Egy pályázaton már részt vett, de akkor mereven elutasításra került, valós alapú történetem ez.
 Egy újabb lehetőség talált meg vele, amelyből megjelenés lett. 

A történet

Leszállt a munkásbuszról, és első dolga volt rágyújtani. Nagyot szívott a cigibe elsőre, mintha a fáradtságát letehetné ezzel a padra. Gyűlölte az éjszakás műszakot, vigasztalta, hogy mire a cigit elszívja, haza ér, és bedőlhet az ágyba. Lépteit nem szaporázta, jól esett a kora reggeli kihalt utcán a csend. A pörgős műszakot a lassú séta, a cigi is csillapította benne. Nyugodtabb ritmusra váltott.

  Ahogy a házhoz közeledett, megmagyarázhatatlan idegesség kezdett erőt venni rajta. A cigi már végét járta, megremegett a kezében.
- Fenébe, biztos csak álmos vagyok! -mondta ki hangosan, az üres utcaköveknek. Nem volt látszata semmi változásnak.
Amikor a kaput nyitotta volna a kulccsal, kiderült, hogy az már bizony nyitva van. Elsőre azzal próbálta magyarázni magának, hogy biztosan rohant a buszhoz -mint sokszor teszi-, és nem fordította el a kulcsot, csak bedugta, meg kivette a zárból. Próbált visszaemlékezni, hogyan indult el este, de hiába tornáztatta az agyát, semmi biztosat előásni nem tudott magából. Megnyugtatta, hogy a bejárati ajtó zárva volt, és amíg eddig beért, nem tapasztalt szokatlan dolgot. Kezdte is megszidni magát, hogy a kapura jobban figyeljen. A bejárati ajtó melletti ablakpárkányon pihent a hamus. Elnyomta benne a még parázsló csikket. Csak a szeme legsarkából észlelt ekkor valamit, szinte fel sem fogta. Kiegyenesedett, szokatlanul kihúzta gerincét, és az udvar belseje felé fordult.

-Oh, hogy a fészkes fenébe is! -néhány hete még cifrábbat mondott volna, barátnője kedvére akart tenni azzal, hogy tudatosan próbált az elmúlt időszakban a káromkodásról leszokni.

Elindult a nyárikonyha végében álló külső kamra felé. Ennek kulcsa benn a konyhában lógott a falon, ám az ajtaja most tárva nyitva volt. Feltörték.

Belépett. Már nem bírta ki, igen cifrát káromkodott -Anett úgysem hallja, de ha hallaná is, talán most bocsánatos bűnnek titulálná. Matatni kezdett a zsebében a telefon után, és felhívta a központi segélyhívót.

Mire a rendőrök kiértek -gyorsan ment-, szeme sarkában könnycsepp csillogott. Letörölte a kézfejével, újabb cigire gyújtott, és így kezdte el elmondani, hogy betörés történt. A rendőrök jegyzőkönyvet vettek fel, fotóztak, meg ki tudja mit műveltek még pontosan -a fáradtság nőtt rajta, már éhes is volt, és iszonyúan dühös. A rendőrség mellett a polgárőrség autója is oda ért, meg a polgármesteré is -aki a közelben lévő kamerákról, azok elérhető felvételeiről egyeztetett a rendőrökkel.
A polgármester lépett oda Andrishoz.
-Sajnálom ezt gyerek! Tűnt el valami nagyon fontos is? A rendőrök azt mondják, csak a kamrát törték fel… -nagyot sóhajtott, és a hajába tűrt.
-Hát jah, csak azt! Fontos? Hát, igen… volt ott egy ötliteres üvegben lekvár. Szilva. Még 2014-ből. A mama tette el. Rá is írta, gyönyörű betűivel, hogy „Szilva Andriskámnak”. Következő tavaszon meghalt. Ereklyeként őriztem azt a lekvárt -könnycsepp indult a szeme sarkából, észre se vette. Hangja megremegett-, ha úgy vesszük, nem vittek el semmi, hiszen csak a külső kamrát törték fel, csak élelmiszert vittek el. Felakasztva egy oldal szalonna, egy pár házi füstölt kolbász, 1 zsák krumpli, 1 ládában hagyma, 1 láda jonathán, 3-4 üveg méz, 1 fűzér fokhagyma, némi házi savanyúság, meg befőtt volt ott. Talán pálinka is, a papáé, házi, vagy 2 üveg, de azért az meg nem is biztos. – nagyot sóhajtott- Meg a lekvár. Az a bizonyos szilva, a fenébe is.
-Szomorú, hogy ez a járvány, már most, az elején erre visz rá embereket. Nálunk, Andirskám, egy jómódúnak számító faluban! S még nem is látjuk a végét…. Tudok neked valamit segíteni?
-Köszönöm, én még igazából szerencsés vagyok. Már egy hónapja lestem a munkahelyeket, váltanék, kevesebb pénz is elég volna, de nem akarnék már éjszakázni. Még jó, hogy nem váltottam, hiszen most sorra küldik el a cégek az embereket, és azon szerencsés rétegbe tartozom, a fenébe is -csúszott ki újra a száján, észre sem vette-, akik szerencsésnek kell mondják magukat. Vannak tartalékok, igaz, a kaja alapjaimat most megcsappantották, de csak azt a lekvárt sajnálom. Hülye is vagyok, ezért rendőrt is kár volt hívni, az elkövető tán meg se lesz… meg ha mégis, nem is érdemli meg, a szerencsétlen, hogy meghurcolják! A zárat verte szét, az ajtó javításhoz embert kell keresnem, és az fog kerülni egy kis pénzbe, de anyagilag tekintve nagy kár okozás végülis csak nem történt…
-Sajnálom Andriskám, sajnálom komolyan ezt! Ha valamit tehetek érted…
-Ha hall valami melót, itt a közelben, ahová kellhetnék, gondoljon rám! Meg figyeljen, figyelmeztesse az embereket -hiszen valószínű, ez csak a kezdet. Kérjenek inkább… volna segítség. Betörni, ezért, így!?
A polgármester még szólt pár szót, aztán kezet rázott Andrissal, kesztyű, maszk nélkül -vannak helyzetek, mikor az előírás se jut eszébe hivatalos embernek sem.
A rendőrség hosszan matatott a helyszínen, a polgárőrség is megígérte, hogy körbe kérdezgetnek helyben, nyitott szemmel és füllel járnak, hátha vezetne eredményre… Elköszönt a 3 polgárőr, régi ismerősei a helyben született, és azóta is itt élő srácnak.

A rendőrök másnap tértek vissza, sokra sajnos nem jutottak a kamera felvételek megtekintése után sem. András a közösségi média egyik helyi csoportjában, az interneten egy bejegyzést tett közzé, az esetről. Megemlítve benne, hogy elvittek egy élelmiszernek látszó, ám számára lelkileg kedves ereklyét. Megfogalmazta szépen, hogy kéri, aki nehéz helyzetbe jut, akár hozzá is forduljon, kérjen segítséget, és igyekezni fog, de többet ne törjön be máshoz az, aki éhes.

 A betörés után 4 nappal András hivatalosan is visszavonta a rendőrségnél, ismeretlen tettes ellen tett feljelentést. Rákérdeztek, miért döntött így, indoklásnak azt mondta, hogy azért, mert nagy anyagi kár nem keletkezett, és elég nyomorultnak tartja azt, és őszintén sajnálja is, akit már rávisz az éhség erre, hogy betörjön, és élelmiszert lopjon mástól. A valódi okot nem akarta megmondani -félt, hogy kinevetnék. Reggel, amikor kifelé indult az udvarra, hogy az ablakpárkányról levéve a hamust rágyújtson az első aznapi cigire, majdnem felborított egy befőttesüveget. A lekvár volt letéve a bejárati ajtó mellé, a földre. Rajta a mama utolsó, cirádás gyöngybetűi, a tetején egy cetli: „Bocs haver!”

Nagyréde, 2020.04.24.