Tavasz volt, már nyíltak néhol a virágok, zöldellt a fű, virágba kezdtek borulni a fák. A kora reggel azonban még hűvös szellővel szorosra húzta a kabátkát mindenkin. A kávézóban alig akadt vendég.
Beléptem, szokott asztalunknál már várt rám Lali.
- Szia!
- Szia! Korán ide hívtál, valami baj van?
Kértem egy kávét, és egy szendvicset, majd leültem vele szemben. Régóta vagyunk igazán bizalmas barátok. Olyasmit is megbeszélünk egymással, amit talán még életünk aktuális társával sem. Mindketten inkább éjjeli baglyok vagyunk, ezért volt nagyon szokatlan, hogy korán reggelre kért tőlem sürgős találkozót.
A pincér letette elénk, amit kértünk, és kettesben hagyott minket. - Szóval, baj van? –kérdeztem meg újra. - Napok óta alig alszom. Erősen hosszúak, és nehezek az éjszakáim. Nem tudok kiverni a fejemből dolgokat, de úgy érzem, megoldani sem tudom egyedül! Bocsánatot kérek tőled, hogy így ide rángattalak, de ha valaki segíthet, az te vagy! Muszáj, hogy válaszolj néhány kérdésemre! - Nocsak, kíváncsivá teszel! Történt valami, amiről nem tudok? - Nem, igazából nem történt semmi –és pont ezért is aggasztó… Fejét lehajtotta, mint akinek fontos megnézendője akadt a kurta terítőn, vagy egyenesen magán az asztallapon. Hagytam kicsit a gondolataiba mélyedni, majd együtt érzőn a keze után nyúltam. Rám emelte tekintetét, felszakadt belőle egy nagy sóhaj. - Szóval, látszólag nem történt semmi újdonság. A változás bennem van egyedül. Illetve, még ebben sem vagyok biztos igazán! Azt érzem csak, hogy nem találom a helyem, valahogy más lett minden, mert másként látom ma, mint láttam tegnap. Érted ezt? - kicsit megint elhallgatott, de nem vágtam közbe- Oké, oké, bevallom –folytatta, váratlanul elrekedt hangon- van róla sejtésem, hogy mi okozza mindezt Azért kell, hogy veled beszéljek, hogy végre tisztábban láthassak! Segítened kell kibogozni, ami bennem van, hogy helyére kerülhessenek a dolgok! Régóta ismersz, bizalmasabb viszonyban vagyunk, mint ami megszokott egy baráti kapcsolatban… Eléd lemerem tenni a lelkem, boncolásra… S szükségem van rád, értsd meg, mert az már biztos, hogy egyedül ezzel immár nem boldogulok! – úgy nézett rám, könyörögve, kérlelve, mint akinek ténylegesen az élete múlik ezen. - Persze, mi sem természetesebb! Azért vagyok, hogy itt legyek neked, ugyanúgy, mint sok éve már! Mit szeretnél, mondd csak bátran! - Mondd el nekem, aprólékosan, mi is a szerelem?
Nem értettem. Mit akar tőlem? Viccel velem? Mindez persze kifejeződött az arcomon, láthatta értetlenségem, ezért folytatta: - Volt sok kapcsolatom már, igen. Hiszen tudod! De nem vagyok benne biztos, hogy mi volt, bármelyik is! Vágy? Biztonságra törekvés? Vonzalom? Unaloműzés? Honnan tudhatod, egy érzelemről, hogy az valóban szerelem? Milyen az az ember, aki tényleg szerelmes, és nem csak azt hiszi, hogy az??? Te, úgy gondolom, sokat tudsz erről! Mondd el nekem! Muszáj tudnom, érted? - Értem is, meg nem is… Hiszen a szép nők úgy tudnak ragadni rád, mint legyek a légypapírra… S erre jössz most ezzel, hogy nem is tudod, mi a szerelem? Hihetetlen, hogy pont Te, a nők kedvence, számos kapcsolattal a hátad mögött ne tudnád… Megleptél, bevallom! Ám persze, persze, mi sem természetesebb, megpróbálok segíteni.
Most rajtam volt a sor, hogy kicsit elhallgassak. Kutatni kezdtem a gondolataimban. Megittam a kávém maradékát, és beleharaptam a szendvicsbe. Teljes csendben telt el néhány perc.
- Feladod azért a leckét., így, korán hajnalban! –szólaltam meg végre.
- Hajnalban? –elmosolyodott- Kis éjjeli bagolyka, ébredj, ébredj, már reggel 9 is elmúlt! –megkereste tekintetem, és tiszta vidámságot árasztott minden rezdülése. Megnyugodtam.
- Össze kell szednem azért a gondolataim. Azt sem tudom, hol is kezdjem…
Befejeztem a reggelim, és belefogtam. Közben persze újra és újra bevillant, hogy mit akar valójában ezzel? Furcsa volt –talán tényleg csak annyi, hogy nem számítottam erre a kérdésre, kérésre… Ismertem régen, és nem vettem volna észre, hogy a saját érzéseit még kategorizálni sem tudja? Magabiztos, stabil férfinak tűnt, érzelmileg is. Velem mindent megbeszélt, közelebb álltunk egymáshoz, mintha testvérek lettünk volna; mégis megeshetett, hogy nem vettem észre erős kétségeit, bizonytalanságait? Egyszerre kavargott hát bennem a kérdésre a válasz keresése, ezer elemi erővel feltörő szerelmes emlék, és a felismerés, hogy meg tudott lepni az, akit elvileg a világon a legjobban ismerek.
- Ha szerelmes vagy, azt azonnal, az első pillanatban megérzed. –kezdtem bele- Olvastam is róla, de tapasztalni is úgy tapasztaltam, hogy nincs olyan, hogy lassan szeretek bele valakibe! Meglátom, váratlanul, és forogni kezd a világ. A tenyerem izzad, sőt, egész testemben elönt valami melegség, télen, mínusz 10 fokban is, kiver a víz; elakad, bereked a hangom… keresem a tekintetét, és el is kapom a tekintetem róla mégis. Keresem a közelségét, a lehetőségét a legkisebb érintésnek. Azonnal mindent tudni akarok róla, s ugyanakkor úgy érzem, úgyis mindegy, bármit mondjon –mert nem számít! Olyan, mintha rá vártam volna már, régen, akkor is, ha nem is tudtam erről. Olyan, mint hazaérkezni végre, egy nagyon hosszú, kimerítő út után. Remegsz, félsz, attól, hogy Ő mit érez… nem akarsz elrontani, elsietni semmit. Nem akarod elriasztani! Ám többé elengedni sem! Fontos minden szava, ugyanakkor alig vagy képes figyelni arra, amit a mond! Csak a közelsége számít, és valahogy kilépsz ebből a földi világból. Megáll az idő, minden jelentéktelenné válik, csak ő lesz a fontos. Várod, hogy újra láthasd, a hangját hallhasd. Mindenhol, mindenkiben őt keresed. Akkor is hallod a hangját, érzed az illatát, amikor véletlenül sincs hozzád fizikálisan közel. Más kapcsolatod lesz az idővel: ha vele vagy, hihetetlenül repül, ha arra vársz, hogy végre újra láthasd, sokkal lassabban, kibírhatatlanul vánszorogva telik!
Úgy tűnt, próbálja átgondolni mindazt, amit hallott. Azt reméltem, elmondtam mindent. Ám újabb kérdéssel állt elő: - Meséltek olyasmiről, hogy ha valakit igazán szeretsz, akkor fontosabb az, hogy ő boldog legyen, mint az, hogy veled legyen boldog. Neked mi erről a véleményed? Hogyan történhet meg, és hogyan, miért lehetséges ez? - Tudod, egyrészt átértékelődik a világ. Mint mondtam, mindennél fontosabb lesz Ő, hidd el, még önmagadnál is! Az lesz a fontos, hogy mosolyogni lásd, boldognak, elégedettnek az életével, bármi áron! Ugyanakkor nem egyformán szeretünk. A módja, de a mértéke sem egyforma, azt hiszem. Előfordul, hogy én igazán szeretek valakit, de ő nem szeret… persze benne van ilyenkor az emberben, hogy még… Reméled, hogy csak ki kell várnod, hogy ő is ráébredjen a szerelemre, ami benned is lángol, és amit talán csak félelemből, vagy ki tudja miért, megtagadt… Vársz. Várod, hogy lefussa azokat a köröket az életében, amiket még le kell fusson, és végre haza érkezzen, Hozzád. Aztán, úgy hiszem, sokan vártak már, várnak ma is, hiába… egy életen át, úgy, hogy a szerelmük végül mégsem teljesül be, soha.
Újabb mély csend következett. Én azon gondolkodtam, van-e még bármi, amit elmondhatnék, ami segíthet. Ő pedig bizonyára emésztette a hallottakat.
- Maradjunk még ennél az utóbbi kérdésnél kicsit! Létezhet, hogy végignézem, sőt, végig segítem, asszisztálom a boldogságát, az életét, a családalapítását… valaki mással létét, mert szeretem, de próbálom tudomásul venni, hogy nem engem választott? - Ha igazán szeretsz valakit, minden morzsa ajándék tőle! Ha igazán szereted, az egyébként megalázónak tűnő helyzeteket is örömmel viseled el, másként fogod fel –mert számodra a közelsége mindennél fontosabb! - Szóval, bár szeretem, tehetek úgy, mintha csak a barátja volnék? - Igen, azt hiszem igen. - Ki lehet ezt bírni? - Bizonyára… - Bizonyára? Szóval, nem vagy biztos benne? - Nem tudom… nem emlékszem… Nézd, voltam már szerelmes, ez biztos. Voltam úgy is szerelmes, hogy az ő boldogsága fontosabb volt, és a másik fél a boldogságát nem bennem látta. Lassan elfogadtam, és elengedtem. De ez én vagyok! Nem tudom, más pontosan mit, hogyan érez, és az érzelmei mentén hogyan cselekszik! Talán azt mondanák, az nem is volt bennem igaz szerelem! Én úgy éltem meg, hogy nincs más kiút… hogy megőrülnék, ha látnám mindennap, ha tapasztalnom kellene, hogy mással boldog… a reménytelen szerelem nem az én műfajom! Az egyoldalú szerelem sem! Ha igazi, azonnal igazi, mindkettőnkben –én ebben hiszek… De attól még létezik! Mások élnek így. Mások élhetnek így! - Szóval, most őszintén! Nincs senki, akit Te szeretsz, régóta, vagy egy ideje, de még el sem merted mondjuk mondani neki? - No, várj kicsit! A nyílt elutasítás, és a még kibomlatlan szerelem az más! Amíg van remény…
Elhallgattam. Igen, eszembe jutott valaki. Valaki, akit szeretek, úgy hiszem, tiszta, igaz szerelemmel, ám akinek ezt még sosem mertem elmondani..
- Még értetlenkedem kicsit tovább, ne haragudj! Szóval, tegyük fel, van valaki, akibe szerelmes vagy, illetve érzed, hogy többet érzel iránta, mint mondjuk puszta barátság. Akivel a kapcsolat talán megvan, ám szerelmi kapcsolatnak véletlenül sem nevezhető. Talán tudod is, ő mit érez, hogyan viszonyul érzelmileg hozzád. De félsz is, hogy mégis rosszul gondolod… Várnál rá? - Van, aki újra és újra előkerül valahogy az emberből. Akit nem tudsz se gyűlölni, se közömbösen szemlélni. Akit elkerülnél, hogy ne fájjon, ha rád néz, de mégis keresed a társaságát… Van, igen, biztosan van, akire várni lehet! Sőt! Úgy kell mondjam, biztos, hogy van, akire megéri várni! Valaki, aki, ha még nincs veled, ha nem része minden reggelednek, és minden éjjelednek, hiába tiltakozol, mondasz mást: várod! Ha nem ismered is el, ha fáj is, ha megtagadnád is, szereted! Annyira, hogy magányos vagy miatta akkor is, ha kapcsolatban élsz… ha magányos vagy, és érzed, csak az Ő ölelése adna enyhülést! Jó, érzem, hogy a kérdésedben több is van! Igen, lehet, hogy annyira fél valaki, hogy nem azt a választ kapja, amit kapni akar, és ezért nem mer előállni a valós érzelmeivel! Vár. Várja, hogy a másik lépjen. Mondja ki, vagy utaljon rá, vagy egyszerűen csak alakítsa úgy a helyzeteket, történéseket, hogy elcsattanjon mondjuk egy csók… S ez a várakozás is eltarthat egy örökkévalóságnak tűnő ideig!
Az asztal fölött egymás szemében kutattunk. Reméltem, hogy tényleg választ adhattam már kérdéseire, és megelégszik végre ennyivel; mert előhívott valakit, egy arcot, egy hangot, egy érzelmet belőlem, akit mélyre temettem el magamban, s akinek gondolata is fizikai fájdalmakban kezdett jelentkezni. Úgy éreztem, szédülök, a szívem tripláját veri a megszokottnak, és tengersós könnyeim lassan már nem csak befelé folynak.El is kellett fordulnom tőle, megköszörültem a torkomat, és fázósan kicsire kuporodtam a székbe.
- Jól vagy? –kérdezte meglepetten. - Igen, persze… csak előjönnek belőlem ilyenkor olyan emlékek, amikkel úgy hittem, megbirkóztam már… és hiányérzetet okoznak, fájnak! - Ne haragudj, nem akartam rosszat ezzel! - Semmi baj! Tudom! Tudom. Választ kaptál igazán? Sikerül mindebből kihámoznod, amire kíváncsi voltál? - Igen, igen… azt hiszem. - Ha most teszem fel neked a kérdést: voltál-e már szerelemes igazán? Tudsz rá választ adni? - Igen, tudok. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy tudom, mi az a szerelem! - Örülök! Akkor a nagy rejtélyt csak megoldottuk valahogy! –elmosolyodtam.
Rendeltem még egy kávét, és egy pohár vizet kértem mellé, ő teázott, mint mindig. Már a negyedik csészével itta. A levegő még nehéznek bizonyult, az általában meglévő, könnyed csevegő hangulatunknak nyoma sem volt. Mintha még beszélni illenék valamiről… mintha lemaradt volna valami mégis… Megnyugtattam magam végül azzal, hogy egyszerűen csak tömény egy téma volt, és érzékeny területet érint mindenkiben, hát át kell rágnunk magunkat a hallottakon, fel kell dolgoznunk még –és ez nem megy egy csettintésre! Felálltam, és kimentem a mosdóba.
Szemével végigsimított minden vonalamon. Észre sem vette, hogy a pincér a mögötte álló asztalnál matat. Hangosan mondta ki a gondolatát: - Igen, már tudom, bizonyosan, hogy egyedül téged szeretlek! Azt is, hogy míg élek, képes leszek várni rád!
