Csakazértis szerelem I. (Gábor & Anita)

Sokszor halljuk, divatos lett: a sors… ha valakivel meg van írva, hogy dolgod van, akkor dolgod van vele, igenis! Mondhatsz rá nemet, újra és újra és újra az utadba kerül –míg szembe nem nézel a ténnyel, hogy bizony, itt meg kell állj egy pillanatra. Ilyen lett a mi történetünk is.

Sok éve már, hogy elkezdődött. Nem érzem magam öregnek, hihetetlen is, hogy olyasmit írjak le, hogy bizony, valamikor 26-27 évvel ezelőtt… szakmunkás tanulónak álltam. (Külön sztori az, hogy miért is így… majd talán egyszer ezt a vonalat is megírom.)
Gábor ugyanígy tett. Mindketten ugyanannak az iskolának a padjait koptattuk. Lévén, hogy az én kezdettségem fodrász, akkori osztályom zömében lányokból állt. Gábor villanyszerelőnek tanult –így az ő osztályuk zömében csupa-csupa kamasz fiú. A két osztályfőnök jó ötletnek találta, hogy testvérosztályt próbál faragni belőlünk –ellenőrzött közös bulikkal.
Már az első közös összejöveteltől is erősen vonakodtam. Mivel ezzel nem voltam ám egyedül, és vélhetően a fiú osztály tagjai ugyanígy prüszköltek tőle, kötelezővé tették –aki nem jelenik meg a rendezvényen, az bizony igazolatlan hiányzás minimum…
Ezen a diszkón látott meg engem. Azonnal óvatosan kerülgetni kezdett –és persze kérdezgetni is. A vakító kék szemét felfogtam –de igyekeztem mégis erősen barátságtalan lenni; hiszen én szerelmes voltam ekkor! Szerelmem egy tőlem több évvel idősebb, az iskolapadot már elhagyott, dolgozó, felnőtt férfiben testesült meg –és viszonozva volt.
Gábor nem adta fel. Nem az a típus. Leveleket írt, és küldött; apró ajándékokat vett… a leveleket bontatlanul küldtem vissza, az ajándékokat sem fogadtam el.

Egy nap egy autó állt meg a házunk előtt. Névnapom volt. Tanév vége lassan már. Az autóból egy hölgy szállt ki, egy hatalmas gerbera csokorral. Névnapomra küldte egy kedves fiatalember. Meglepődtem, ujjongtam örömömben, és persze, átvettem a küldeményt. A legnagyobb befőttes üvegünk kevésnek bizonyult, a csokor nem fért el benne. Így a váza funkcióját egy műanyag szüretelővödör töltötte be. Napok kellettek, mire egyértelmű lett, hogy ezt a meglepetést Gábornak köszönhetem.

Ha jól emlékszem, ez volt az a pillanat, ahol viszont eldöntöttem, hogy drasztikusabb, sarkamra állósabb módszerekkel kell végleg pontot tennem az ügy végére. Úgy éreztem, ebből bizony baj lesz.
Egy hétvégén, kézenfogva akkori kedvesemmel meglátogattuk Gábort a családja körében, otthon. (Évekkel később tudtam meg, hogy anyám elkotyogta a történéseket a családban, és keresztapám, aki anyám idősebb öccse, és egyúttal Gábor édesanyjának kollégája volt akkoriban, előre szólt várható érkezésünkről Gábor anyjának.)

Megkértük, nyomatékosan, hogy a felém irányuló udvarlással hagyjon fel –lássa be, nincs értelme! Megkértük egyúttal a szüleit is, hogy beszéljenek a fejével.
Az udvarlásnak így szakadt vége. Persze azért még megtörtént a nyáron például olyasmi, hogy epret szedtek a határban, és Gábor egy kis vödörnyivel elindult hozzánk. Elesett, kiborult a vödör tartalma, így visszament az eperágyások közé, újabbat szedett, majd újra elindult. A kertünkben zsíroskenyérrel a kezemben a földieprünk mellett ültem, mikor oda ért. Persze beengedtem, kapott 1 pohár szódát, az epret megköszöntem, kipakoltam, és kikísértem a vendéget.
Elballagtunk a szakmunkásból, és utunk nagyon más irányokba vitt. Közös ismerős sem maradt, aki révén bármit tudhattunk volna a másikról. Új iskolát kezdtem, célom az érettségi megszerzése volt, másik városban.
Gábort hívta a sorkatonai szolgálat. Ebben az időben megismerkedett Mónikával. Hamarosan megnősült, előbb a szüleinél, majd albérletben éltek.

Leérettségiztem, majd nappali tagozaton másik szakmát tanultam még.
Munkába álltam aztán én is, majd férjhez is mentem –szépen, sorban, nagykönyv szerint. Mondhatni.
Született egy csoda-szívem-csücske lányom. Eltelt pár év, és a kor szokásait magam is felvéve, közel tízévnyi házasság után átavanzsáltam az elváltak táborába.
Gábor ekkorra szintén ebbe a táborba lépett be.
A szüleim házában kötöttem ki a lányommal, szülőfalumban. Köszöntem szépen, hátam közepére sem kívántam a férfiakat, és eszembe se jutott újra komoly kapcsolatba ugrani bele. Örültem, hogy élek –és hogy van értelme a napi robotnak.

Ekkor vezetett minket újra össze a sors. Gábor tudomást szerzett róla, hogy elváltam, és „szabad préda” vagyok újra, így azonnal kapott is az alkalmon. Randevúra hívott. Jól emlékszem, virággal a kezében érkezett. Annyira furcsa helyzetnek éreztem ezt, hogy szegény virágokkal se tudtam egyszerűen mit kezdeni.
A találkozás úgy zárult, hogy megkértem, egyszerűen maradjunk barátok. Látszólag rábólintott, de már tudta jól, Ő nem elégszik ám meg ennyivel!

Erősen kérettem magam most is. Meglett felnőttségünk ellenére valóban nehezen jutott a kapcsolatunk előbbre. A lényeg talán mégis, hogy Gábor kitartása eredményesnek bizonyult, és házasság, közös gyermek lett belőle.

Hosszan mesélhetném még, a történetünket körül lengő, apró kis mosolyogtató részleteket. Az egyik ilyen részlet például, hogy hogy-hogy nem, mindkét férjem alap szakmája villanyszerelő. Mindkét férjemnek én a második felesége lettem. Lényegében pedig zárszónak vissza kell kanyarodnom a kezdő szavakhoz: lám, mégiscsak lehet abban valami, hogy akivel dolgod van, azt úgysem kerülheted el. Ha egy szerelem lángra kell lobbanjon, akkor előbb vagy utóbb bizony: csakazértis lángra lobban.

Nagyréde, 2019.05.30.