Téli hajnal
Hajnal volt. Nem is tudta miért, felébredt. A szobában sötét, a lakásban békés csend honolt. Minden mozdulatlan. Lassan kikelt a melegen őt ölelő ágyból. Hangtalanul az ablakhoz lépkedett. Kitekintve mosolyognia kellett. Leesett az első hó. Hát ezt érezte meg… ezért az ébredés! Nagyra nyitott, csillogó szemekkel, szívében örömmel nézett ki a szállingózó pelyhek közé.
Valamikor nem szerette a telet. Nagyon nem. Úgy érezte, a lelke meghal ilyenkor, amolyan mély, téli álomba szenderül. S szomorúság lett úrrá mindennapjain, melyet csak a tavasz megérkezése oldott fel. A táj szépségeit, az élet csodáit észre sem vette télen… egészen addig… egészen addig a télig!
Kinézett az ablakon, egészen bekönyökölve a párkányra, és fürkészni kezdte mosolyogva a tájat. Hiszen ez valami csoda! Ahogyan a sötétben világosságot teremt az érintetlen, friss, szűz hótakaró. Ahogyan elfedi a szürke utca csúfságait, jótékonyan eltakar mocskot, szennyet… Ahogyan világít és sziporkázik… Puszta létével fényt teremt a zord sötétségben.
A puha pelyhek egymást ölelve vidám táncot járnak a kavargó szélben… Nézte, és gyermekien csodálta a havazást. Ahogyan lassan összegyűlik a növényeken, megül a kerítés apró zugaiban, rátelepedik a legkisebb helyekre is, puhán bevonva mindent…. S élvezte a hajnal tiszta, csikorgó csendjét. Kinn fogcsikorgató hideg, és mindent betakaró havazás. A kutyák sem ugattak, egészen behúzódtak vackaikba. Az utcát sem rója senki sem…S igen, eszébe jutott… a kezdet…
Az első levél, melyet százszor elolvasott, mire rá tudta venni magát: válaszoljon. Nem akarta elhinni: létezhet ilyen csoda! Létezhet Ő.. s ilyen szép dolgokat ír… kimondja a gondolatokat, lelkének rezzenéseit, vágyait, álmait: helyette –még szinte ismeretlenül… s emlékezett, több napi levelezés után egyik reggelre leesett az első hó. Azon a télen az első. S a postafiókban hét levél várta, mind az éjszaka született –Tőle. Az utolsóba írta: kimegy, és megnézi a még érintetlenül feszülő havat, jár egyet, mert aludni –azt nem tud. Annyira a nő körül jártak a gondolatai…
S most, a hajnal csendes sötétjében, az ablakból a havazást nézve, szinte látta maga előtt a délceg barna férfit, ahogyan kimegy a hidegbe, a friss, első havat üdvözölni. Érezte szomorúságát, álmatlan magányát, és a lassan lelke mélyéről előbukkanó, sikoltó, utolsó reményt…S azt a férfit, ott, akkor, szerette volna minden szeretetével átölelni! Karjaiba zárva tudatni vele: itt vagyok…hát itt vagyok! Megtaláltál!
Így írta akkor Ő: „Tényleg "szűz hó", hisz annyira tiszta, mintha a romlatlanság jelképe volna...”
Igen. Első találkozásuk napokkal később jött létre… és igen, annyi dolog beárnyékolta…Nem volt a legtisztább kezdet, ez tény. Ám boldogságuk mégis akkor kezdődött el. Azon a télen. S azóta a telet is megszerette. Szépségeit észrevetette vele, ez a téli kezdetű szerelem. Már nem halt meg télen, már nem! Lelke már télen is élt, és izzott. Látta, a hó, és a havas táj szépségeit. Hajnalban, és a nappali fényben… Megszerette a havat… úgy, ahogyan egy pillanat alatt sikerült beleszeretnie az édes férfiba. A szerelem kezdetét ünnepelte meg magában minden télen, az első hó megérkeztével. Már szinte várta az első havazást, ahogyan közeledett a tél. Elővette, és magában felfrissítette újra az emlékeket. Az első levelek, az első –oh de szép- randevú, és az első téli élmények csodás emlékét. Az a tél megváltoztatta életüket. Már semmi sem volt többé olyan, mint azelőtt!
De ezt egy cseppet sem bánták! Nekik kettejüknek az a pár hónap sokat jelentett, és míg élnek már sokat jelent…
Megfordult. Szemeit szoktatta a téli táj világosságából visszafordulva a szoba mély sötétjéhez. Az ágyat kezdte fürkészni. S benne az alvó férfi körvonalait. Szerette ezt a férfit. Egyre jobban szerette. Úgy, ahogyan a telekre is egyre növekvő meghatottsággal gondolt. Hiszen minden egyes újabb tél azt jelezte: újabb évet tölthettek el együtt, boldogan.
Visszabújt az ágyba. Egészen közel húzódott az alvó férfihoz, szorosan átölelve teljes testével hozzásimult. Nem bírta ki, beletúrt a hajába, megérintette arcát. Szerette a férfit megérinteni.
Mire a férfi félig még álomban megkérdezte:
- Valami baj van, édes?
- Nem, dehogy… csak felébredtem, leesett az első hó! Odakinn havazik!
Erre kinyitotta résnyire a szemeit, és huncut mosoly terült el arcán. Keze a nőt a derekánál a meztelen bőrén érintette meg. Az első hó neki is ugyanazt juttatta eszébe. Felemelkedett kicsit és megcsókolta fiatal feleségét. S a két test forró lángra gyúlva megünnepelte a hajnali csendben az idei tél első havazását….
2008. okt. 12.