Zalán
Van, hogy egy történet nagyon a múltba nyúlik vissza…
Ismerünk mesélőket, akik egy-egy história elején majdnem álmosítóvá válnak, mert úgy tetszik, hogy valahol az idők kezdete előtt kezdik el mindazt, ami a valóságban évszázadokkal később játszódik…
Igaz, utólag mindig megértjük: ott lapult a dolgok gyökere is!
Azt is mondják, igazán csak egyszer szeret az ember életében… meg persze azt is beszélik csendes, intim dolgokról elmélkedő téli, kandallótüzes éjszakákon, szűk körben, némi fűszeres forralt bor fölött, hogy az első szerelmet az ember sosem felejti el!
A most rám bízott Sors-mese egybe sűríti kicsit a fenti mondatok igazságait.
Volt valahol egy sáros kis utca… benne néhány csepp, gondosan rendezett kis porta állt.
Ritkán honolt itt a csend.
A nyomor ugyanis zajos. Élő. Elfelejthetetlen az a bogárfekete, kócos puli, kinek sosem nyírt szőrét az utca sara díszítette, s alig látszó mélysötét szemében örök, vigasztalhatatlan szomorúság lapult. Időnként, nem törődve a napszakkal, vonyításba kezdett –mintha így varázsolhatná el magát egy szebb vidékre, vagy rendezhetné át a maga körül jól ismert, megunt díszletet.
A mezítlábas gyerekek egymásnak kiabálása, csoportba verődött élményhajhászása a nyári utcán kora reggeltől késő éjjelig zajongta fel a port.
Egy agg öreg néni milliárd barázdált arcát, botért nyúló kezét festő festhette volna egybe az utcaképpel; mivel más dolga már nem is igen akadt, és bírni sem bírta volna, háza előtt, a törött, egykor festéket, és jobb napokat látott padján üldögélve - szinte kötelező kellékként- jegyzetelte a sors apró és kevésbé apró történéseit.
Észre sem vette, hogy csodavárásában, pletykaéhségében úgy üldögél a kispadon, hogy botjával a fűcsomókat kaparva hol ide, hol oda koppint, üt; s talán az sem tűnt már fel igazán neki, hogy néha a rossznak vélt kölykök felé hadonászva nyekereg… szavát már nehezen lehetett csak megérteni.
Egy egyszerű embernek, törekvőnek, felemelkedni vágyónak ebbe az idillbe született fia. Feleségével megértette, egyetlen egy gyermek, annyit szabad csak vállalniuk, azt is okosan!
Saját addigi sorsától magasan jobb sorsra szánta, s terveinek kidolgozottsága hosszú esték alvatlan, olcsó bagófüsttől nehéz magányának virrasztásán születtek. Így lett például a tervekhez igazítva a megszülető fiú neve Zalán.
A fiúcska szépen cseperedett, ifjúvá serdült, s a házban is, az utcában is eleven volt az élet.
Ritkán honolt itt a csend.
Csak Zalán lelkében kongott valami hatalmas csendesség. Évek óta érezte már, nem tud azonosulni a zajjal… benne él, a kérdéseket meghallja, a felé dobott labdát is visszarúgja még… de figyelme már másé…
Egy lányé.
Tünde az első szerelme volt.
Együtt nőttek fel, itt.
Tisztán emlékezett fenekéig érő barna hajzuhatagára, amit anyukája gyakorta fonatba kényszerített. Tünde pedig alig várta, kibonthassa, szabadon ereszthesse szállni szerető hajtincseit.
Látta maga előtt hóban, sárban, poros napsütésben…
Mikor lett a pajtásságból szerelem? Nem tudta… nem tudta maga sem!
Csak állt, naphosszat, az utcán, szemben a házzal, ahol Tünde élt.
S várta őt. Végtelen hosszúra nyúló órákon át. Meg végtelennek tetsző éjszakákon. Várta, bár be nem vallotta volna, amit érez.
Ám amíg él, el nem felejti, azt az egykori képet, mikor a lány, egy nyári délután, valami közeli, családi ünnepségre készülve kilépett a kertkapun. A nap magasan tűzött, hetek óta nem esett. A szárazság miatt szokatlanul nagy por volt, szellő lengedezett, kapta fel, és szórta szét a homokot, fűszálakat, és amit még ért… A barna hajzuhatag csillogóan, selyemfényben leomolva tündökölt, tükörként szórva szét a napfény ráeső sugarait… hatalmas szempilláit, szemeit még inkább hagsúlyozta a fekete festék… karcsú, formás, gyönyörű idomain, mintha bőre volna, úgy simult a selymes anyagú, szivárványszínekben tündőklő ruha… gombot, masnit nem láthattak rajta… mintha meztelen testét maradék festékeivel a modellébe beleszerető festő, egy-egy szenvedélyes ecsetvonással kívánta volna mások fürkésző, kíváncsi tekintete elől elrejteni… akkor elakadt a lélegzete… mintha egy Angyal egyenest a szivárványból lépett volna ki, s vonult volna el, kacagva az orra előtt… nyomában egy napsugárnyalábbal.
Maga sem értette, mi zajlik benne… hogyan mondhatná akkor el neki?
Próbált továbbra is barát lenni… pajtás, amolyan igaz cimbora. Sok belső erő kellett ehhez! Miközben belül napról napra egyre jobban kívánta: látványát, közelségét, illatát, hangját, nevetését…
Sosem gondolta, hogy egy-egy szóval, mozdulattal, érintéssel, pillantással talán elárulja magát…
S Tünde mindent tudhat…
A lány néha kicsit incselkedett is vele… ám ez olybá’ tűnt, mint valami általános játék; Tünde az a fajta jelenség volt, akit mindenki észrevett… Ő pedig hamar tudta, legjobb könnyedén kezelni mindezt.
S jöttek a szomorú idők.
Tündére felfigyeltek az idősebb fiúk… már-már érettnek tűnő férfiak.
Udvarlók kezdték csapni körülötte a szelet…
Autók érkeztek a poros kis utcán egy ház elé…
S Tündét vitték, messzire vitték…
Sokat szomorkodott, gondolkodott Zalán azon, hogy mit tegyen.
Szívébe mart a gondolat, hogy Tünde másé lesz végül, s nem az övé!
Ugyanakkor azt gondolta: jobb, ha tapasztalatokat szereznek… talán így akarta elfedni önmaga elől gyávaságát; magyarázatokat gyártott viselkedésére –saját tükörképének.
Tünde megérdemelné azt, hogy egy komoly, szép élet várjon rá! Megérdemelné érkezését annak, aki kiemeli ebből a porból… s királynővé teszi! –így szőtte tovább gondolatait, s tett csendben magának fogadalmakat. Lesz még… lesz még úgy!
Zalán piciny gyermekkora óta zenét tanult. Édesapjában motoszkált valami tehetség-csíra, s fiában is felfedezni vélte ezt… így órákra járatta, maga is tanítgatta. Oh, de sokat dühöngött az öreg Jóska, amiért gondosan nevelt fia semmibe veszi, hogy apja Valakinek szánja!
Zalán ekkor kezdett valóban a zene, a kiugrás lehetősége felé fordulni!
Úgy gondolta, egy éjjel titkos naplójába le is írta:
„Drága Tündikém!
Ma még nem mondhatom el Neked, hogy jobban szeretlek attól, mint most álljak érzéseimmel eléd! Ma még nem vagyok méltó Rád, a szerelmedre! Ma még egy senki vagyok csak… poros utcagyerek…
De ebben a szent pillanatban megígérem Neked:
Nem baj, hogy ma az vagyok, aki… nem baj, hogy nem állhatok eléd; hiszen leszek én még méltó a Te kezedre!”
A következő éveket a tanulás, és a zene uralta.
Tünde elkerült, egy távolabbi városba, ha a szülei nem finomítottak a dolgokon, akkor óvónőnek készült. Haza szinte sosem jött.
Zalán így az emlékekből élt.
S szívének tüze hajtotta, űzte. Volt tenni… volt mit, és volt kiért!
Szenvedély lobogtatta legbelül… ősi szenvedély… ám a leghatékonyabb felhajtóerő.
Észrevétlen szaladtak el az évek. A kölyök felnőtt lett. Zenésznek indult, annak is szánták… sok biztatás, számtalan megmérettetés… végül eredménytelenül hullt a porba a régi szép remény.
Hány éjjel álmodozott arról: áll kinn, a színpadon, rivaldafényben… taps kíséri, amerre jár…
S a színpad sarkánál, az erős fények mögött egy erősebb fény tündököl: Tünde szerelmesen csillogó két szeme…
Valahol egykor egy álom milliárd darabra tört…
Zalán felfedezte közben a lányokat, tapasztalatokkal lett gazdagabb, érzelmeiben pedig úgy tűnt, elhalt már a régi Tünde-kép is… legnagyobb álma, tüzének parazsa semmiévé foszlani látszott…
Már nem volt mit, mert nem is volt kiért…
Tünde eltűnt. A kis utcába lábait többé be sem tette. Szülei meséltek ezt-azt, néha maguknak is ellentmondóan… Mivel ernyedt, élettelen testét sem hozták vissza –abban az egyben volt biztos, a lány él.
Remélte, hogy boldog, és Királynőként bánik vele a sors, és egy férfi.
Amikor felemlítődött valahol a név: Tünde, szíve egy nagyot dobbant, mellkasát őrült ritmusban verte, homlokán, tenyerében verejték gyöngyözött; de az idők során egyre hamarabb talált vissza hétköznapi életéhez. Úgy vélte: a valósághoz.
Mivel a zenei pályafutásához ösztöndíjat szerezhetett, céljai elindításakor – apja terveinek is megfelelően- jól tanult. Egyre jobban.
Mikor összetörve állt, hogy nem lesz már híres zenész –kezében lobogott a „mellékesként” jól végzett iskolaévek nyoma: egy felvételi eredmény.
Ha az egykori álom semmivé foszlott –talán oka volt; s talán ad valami mást a SORS.
Apjának szigorú, átgondolt tervezése terelte új irányba.
Első léptei az egyetemre keserű torokkal, lehajtott fővel találták…
Az új tanulmányok színtere azonban nem csak a tanulás, munka, és puszta lehetőség volt.
Lányok sora, bulik végeláthatatlan láncolata…
Cigarettázni kezdett, és amolyan igazi, egyetemista életet élni.
Az a néhány év gyorsan elszaladt… gondolatait is rendezte figyelmének hatékony, élménydús elterelése.
Diplomája a szüleit kárpótolta mindenért.
Dr. lett Zalánból!
Nagyobb Úr, mint bármily zenész! –így gondolták ők, és mellük dagadt a büszkeségtől, szemükben remény csillogott!
Tündéről semmit sem tudott…
Talán meg sem ismerné… talán elmennének egymás mellett az utcán…
Nagyvárosi lakásban élő agglegény lett, ahogyan csordogált tovább felszínessé vált élete.
Kinőtte a poros utcát, szüleit is szebb házhoz segítette, jobb környéken.
Néha, nyári, fájóan üres éjszakákon szégyenkezve, titokban vissza-vissza járt… a régi utcán a porban rugdosott… könnye hullt. Nem ismerte őt itt már mára szinte senki sem. A környék mit sem változott, de az emberek nagy része eltávozott… ki az örök vadászmezőkre, végleg megnyugodni ment; ki megkönnyebbülten hagyta maga mögött a rossz szagú környékben leélt múltját… így tartott jobb idők, szebb holnapok felé.
Voltak kapcsolatok, nők az életében –jó partinak számított a sármos, frissen negyvenes, agglegény Doktor Úr!
Már maga sem tudta, miért nem jut egy nővel érzelmileg valahová… látszatra minden rendben volt, szép nők, okosak, intelligensek… s mégis annyira felszínes, üres, valódi érték nélküli az egész… vagy Ő volna túl igényes?
Esetleg éltette a múltból valami még? Túl sokat várt? Túl sokat remélt? Túl sokat keresett?
Szomorú reggel köszöntött be. A hetek óta igen jeges tél újabb hideget hozott, és szállingózó hópelyheket. Mivel nem sokat, és enyhülés járt nyomában, hamar elolvadt, és csúnya, barnás latyakká minősült az aszfalton. Fújt a szél.
Beérve a kórházba ránézett drága órájára. Van ideje még. Így belépett a nagy, közös személyzeti étkezőbe. Néhány perc múlva már kávé gőzölgött kezében, a dohányzó helyiség felé vette az útirányt.
Lassan fújta ki a füstöt. Nézte, felismerhető-e valami forma…
- De gyerekes vagyok! –szólalt meg halkan, szinte csak maga elé. Ekkor vette észre, egyedül van. Ritka pillanat, itt, a dolgozók egy részének kijelölt szobában…
Kinézett az utcára. Látva a latyakot, a barnaságot a sár jutott eszébe… s egy kis poros, egykori utca… egy lány… Tündének hívták… hogy elfújta a szél!? - Szél, hova vitted? Emlékét miért hozod? S eszébe jutott: talán meg kellene keresni valahogy… felfogadni valakit, aki ért ehhez… hiszen ha nem is lett híres, ünnepelt sztár, nagy zenész… pénze van már, s a szakmában, a betegek körében neve is!
A tehetetlenség dühe öntötte el –így érezte most… ez szaggatta szívét. Fájdalmasan. Vádlón.
A kávé elfogyott, a cigaretta is hamuvá vált, az idő is sürgetni kezdte.
Zalán így indította munkanapját, egy havas, téli hétfő reggelen. A vizit rendben lezajlott. Az egyik új nővérke szemrevalónak találta a doktorurat, s a háta mögött máris pironkodva kullogott…
Csigalassúsággal telt a szinte eseménytelen, rutinszerű munkanap. Már álmosság vett rajta erőt, a váltás is megérkezett –kinn öregecske este lett.
- Hello, Zalán!
- Szia Tibor! Te leszel ma a folytatásom? –vette fel a beszélgetés elébe gombolyított fonalát, áradónak tűnő jókedvvel.
- Igen, valószínű. Esemény?
- Semmi extra. A főnővér elmondja, ha valami konkrétan érdekel. Két sima műtétecske van előjegyezve holnapra, az előkészítő vizsgálatokat végeztük el. Néhány beteget hazaengedtünk, kettőt a rehabilitációra küldtünk át. Volt talán négy járóbetegként ellátható csekélység, megoldottuk.
- Ha gondolod, kezdj el szedelőzködni! Menj nyugodtan haza, már itt vagyok, munkára készen!
- Kösz, Tibor, rendes vagy, mint mindig!
Kezet fogtak, és Zalán elindult, az öltöző felé.
A fehér nadrág még nem hullott le a padlóra, mikor az egyik nővérke rohant, kopogás nélkül, zihálva törve rá.
- Doktor úr, Doktor úr! Azonnal jöjjön! Baleset a közelben, busz… nem tudjuk, hány sérült, és mennyi komoly! Az első életveszélyes esettel most futott be a mentő, Tibor doktor már a műtő felé tart vele…
A kórházi osztály, mint egy felbolydult méhkas.
Mindenhol rohanás, vér, megfagyott remény…
Szakszavak kiabálása a levegőben, fokozott figyelem, összpontosítás. Életekért küzd sok szorgos, magabiztosságában olykor emberien megremegő kéz…
Egy fekete hajú, csinos forma asszony jutott Zalán műtőasztalára. Valamivel több, mint négy hosszú, végtelen órán át küzdött az ÉLET-ért… Életmentő műtét. Stabilizálták az állapotát, intenzív kórterembe került. Megmenekült.
Zalán lezuhanyozott, evett valamit, mielőtt összeesne, és elvonult egy cigarettára.
A dohányzóban Tibor is kávé, cigaretta fölött mesélte, orvosi kórtörténetét frissen műtött betegének –a váltásnak érkezett orvos felé.
Latin szavak, orvosi kifejezések röpködtek szerte-szét. Megbeszélték a buszbaleset sérültjeinek halált/életét.
Fáradtság öntötte el Zalánt… de valami motoszkált belül… meg akarta még nézni a nőt, akit műtött, mielőtt aludni hazatér. Ritkán érzett ennyire erős késztetést. Furcsállta is…
Belépve a kórterembe szeme rutinosan a műszerekre tévedt. Megnyugtatóan kattant, pittyent minden szerkezet. Ismerősek voltak a visszajelző gesztusok –már rutinosan a gépeken tapasztalható visszajelző fényekből, hangokból is olvasott.
Leemelte a lázlapot az ágy végéről. Olvasni kezdte az adatokat. Szeme elkerekedett.
Felismerni vélt egy leánykori nevet…
Ereje elhagyni készült testét… szemét lángoló pirosba vont arccal emelte az előtte fekvő vonalaira.
„Istenem, Tünde, ma is de szép vagy! Oh, én balga, nem is ismertelek meg… nem is sejtettem…”
Lelkében elkezdett szétáradni valami földön túli - leírni sem lehet már –hatalmas öröm!
Lassan melegedő gondolatait egy élesen a csendbe hasító hang tépte ketté.
Odaugrott a testhez, szíve mellkasában őrülten zakatolt, kétségbeesetten jöttek a rutinos mozdulatok… a gép hangja helyre állt… homlokáról az izzadság patakokban futott, lelkében jajszó kiáltott fel.
Zalán egyszerűen karjaiba vette a nőt.
„Tünde, hallasz? Én vagyok az Zalán! Nem hagyhatsz itt! Érted? Nem hagyhatsz itt… el sem mondhattam még, hogy mennyire SZERETLEK TÉGED!” – s észre sem vette, hogy a mondat végére már üvölt…
A gép egyenletesen kattogott…
Egy lány szíve halkan, egyenletesen dobogott…
S egy agglegény orvosnak leesett:
Volt miért, és volt kiért…
Van miért, és van kiért!
2009. okt. 20.
Régi honlapomról a hozzászólások képként mentésből:
